Erről beszéltek az egészségügyi szakdolgozók 2021 nyarán a Hősök terén az embereknek. A kormánynak. Az utóbbi nem értett meg belőle semmit. Kérdezték: mi lesz velünk, a hivatásunkkal? Mert azt látták, hogy a betegellátásra vonatkozó döntések elsődleges kedvezményezettje nem a beteg, és nem ők, hanem valamilyen lélektelen iránymutatás: az új egészségügyi jogviszony, az ápolói bérek alacsonyan tartása. Az ápolás ügyének gyalázatos kezelése, végsősoron a teljes közfinanszírozott egészségügyi rendszer lepusztítása. Mintha csak az lenne a cél: legyen kevesebb szakdolgozó, mert azokkal csak baj van.
Eközben ez a történet másról is szól. Erkölcstelen, hogy a szakdolgozók olyan politikai döntésekbe keverednek, amikor a politika aztán elvárja tőlük, hogy ne legyenek tekintettel a betegek törvényes szükségleteire. A szakdolgozók nem akarják többet, hogy mások a hatalmukat kihasználva erkölcstelenségre kényszerítsék őket, olyasmire, amit ők maguktól nem tennének meg. Mondjuk az ápolás megvonását a kórházban fekvő betegtől, mert nincs elég ápolói létszám.
Látható, hogy a politika mellékes tényezőknek tartja a szakdolgozókat, az ápolást pedig nem tekinti számba veendő tényezőnek. Ahogy az ápolás szakmai értékét is elfelejtették meghatározni. Mondjuk a HBCS-ben (homogén betegcsoportok rendszere), ahol csak az orvosi tevékenység kerül elszámolásra. Itt nem találtak indokot az ápolói tevékenységek értékbeli kifejezésére, ezért áll fél lábon minden kórház költségvetése. A szakdolgozók tudása a szakmán belül marad: a közvélemény előtt sem ismert, hogy a megtanult ismereteik mindössze 10 százalékát hasznosítja a társadalom.
Ehelyett a szakdolgozók a mindenkori kormánytól hozzáértő szavakat várnának az egészségügy átalakításáról. A saját sorsukról és a betegek sorsáról. Nem a számok pufogtatását!
2014 óta elment 50 ezer szakdolgozó! Ráadásul az alapnyilvántartásban szerepel több mint százezer olyan kiképzett szakember, akinek az ellátásban nyoma sincs. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ adatai szerint 2017-ben összesen 243 770 egészségügyi szakdolgozó szerepelt az alapnyilvántartásban - ők azok, akiknek egészségügyi szakképesítésük van -, de csak 106 318 a működési nyilvántartásban szereplők száma. Ide azoknak kell bejelentkezniük, akik bármely magyarországi egészségügyi szolgáltatónál munkát vállalnak, legyen az állami vagy magán. Hogy hol van ez a hiányzó több mint százezer ember, azzal kapcsolatban legfeljebb találgatni tudunk.
A szakdolgozók minden állampolgárral együtt várják a válaszokat a legfontosabb kérdésekre. Hol van a határa az egészségügy piacosodásának? Lesz-e új ellátási rendszer az egészségügyben? Mi lesz ebben az ápolásnak mint hivatásnak a szerepe? Ehhez mennyi és milyen képzettségű szakembert képzelnek el? Mitől lesz az egészségügyi ellátás hatékony, hozzáférhető és igazságos a társadalom számára, az ápolás tekintetében is? Meddig kell várni, hogy a magánellátás misztifikálása helyett a közfinanszírozott egészségügyi ellátást befolyásoló tényezőkre legyenek figyelemmel?
Az állami egészségügyben a vállalkozó orvosok pendlizése ellehetetleníti a felelősségteljes szakmai hierarchiát. Azt, hogy pontosan tudja mindenki, milyen végzettségű ápoló kitől fogadjon el utasítást. A bérnővérek jelenléte is mindent szolgál, csak nem a biztonságos betegellátást. Valójában senki sincs rászorítva a költségcsökkentésre az egészségügyben, mert ez nem az ő egészségügye. Nem érdekli, hogy vannak-e klinikai és ápolási protokollok, és minek is lennének, ha a betartást nem lehet számon kérni?
Rendületlenül folyik a magánellátás az állami munkahelyeken, ami nagymértékben demoralizál. Mint ahogy folyik a huzavona, hogy ugyan hány beteget kell megoperálni, hogy az orvosnak érdemes legyen törni magát, miközben a magas fizetését megkapja. Eközben a személyzet asszisztál a műtétnél, a beteget műtőasztalra fekteti, takarít, a gépeket karbantartja, a megoperált betegeket ápolja: igazságtalan bérért, a várólisták ledolgozására kiutalt pénzek diszkriminatív, esetleges elosztása fejében. Jegyezzük meg: még egy gyógyszer-kipróbálás klinikai vizsgálatánál is a kutatást vállalónak pontosan meg kell határoznia, mennyi pénzt kapnak munkájukért arányosan a résztvevők, az orvosoktól az ápolókig.
A vezetők erkölcsi felelősségének hiánya következtében nincsenek tiszta viszonyok. Nem léteznek olyan mechanizmusok, amelyek elveszik az elosztás hatalmát attól, aki ezt a maga hasznára működteti. Elítélendő az a hozzáállás, hogy ha nincs hálapénz, akkor érje be ki-ki azzal, ami van. Az erkölcsileg deviáns döntések hatása amortizálta a szakmát. A szájbefogó törvények hatására előállt a félelem. Jellemzővé vált az erőtlenség, a beletörődés, miszerint úgysem változik semmi. Az ápolók elfojtott érzései végül odavezetnek, hogy elhagyják a hivatást.
Ez egy totálisan élhetetlen űr. Megszűnt a kórházakban az embereket összetartó vállalati kultúra, mint ahogy a kórházkultúra is, és ezzel vége is lett az egészségügynek. Jellemző a magánegészségügy felértékelése. Az egészségügyi szakdolgozók cselédszerepének konzerválása átgyűrűzött a magánellátásba is. A médiában az „ágytálazás” mint hívószó szerepel. Miközben az ápolás ma már önálló tudomány, amelynek erejéről, hatásosságáról ebben az országban a politikának, az orvostársadalomnak, az állampolgárnak semmi ismerete nincs.
A válaszút azt jelenti, a politikának fel kellene készülni az egészségügyi szolgáltatások drámai változásaira. Nevezetesen, hogy az intézményi ellátáson kívül az egész lakosság számára hozzáférhető egészségügyi gondoskodásra van szükség, olyan közel az otthonához, amilyen közel csak lehet. A betegek ellátásnak egy új rendszerére: a „falak nélküli kórházra”, a közösségi ellátásra és az otthonápolásra, mondjuk az egynapos műtéti beavatkozások után. Ezen új rendszer nélkül nincs kórházbezárás.
Szakdolgozók nélkül pedig semmi sincs. Ehhez kellene a politika bölcsessége, elkötelezettsége. De eddig csak ígéretek vannak, amelyek egy múltszázadbeli, leharcolt egészségügy működtetését sem biztosítják. Hogy merre visz az út, arról nem beszél senki.
Válaszúthoz érkeztünk. Jó lenne egy másik, igazságos, biztonságos, hozzáférhető, hatékony egészségügy tervét látni.