Kicsit úgy vagyunk már a politika füstös hátsó szobáival, mint Judit Bartók operájában a Kékszakállú várának titkaival. Kíváncsiságunk mérhetetlen, de amikor megpillantjuk a valóságot, hátrahőkölünk attól, amit annyira óhajtottunk látni. Valahogy így jártunk Karácsony Gergellyel és Márki-Zay Péterrel, na meg a demokráciával. Sejthettük volna előre: ha elkezdjük nyitogatni az ajtókat, a végén, tetszik vagy sem, el kell fogadnia mindenkinek, amit az addig zárt szobában talál.
Az ellenzéki előválasztást a demokrácia ünnepének láttuk, amely végre kinyitja a zárt ajtókat, friss levegőt enged be a hátsó traktusba, és utat enged a közvetlen demokráciának: nevezze meg a közönség, ki vezesse kormányfő-jelöltként az egyesült ellenzéket a jövő évi választáson. Aztán jöttek a már megszokott hírek találkozókról, amelyeken arról esett a legtöbb szó, ki miért alkalmasabb a másik nem alkalmasnál, hogy legyőzze a harmadik alkalmatlant, aki amúgy messze verte az első fordulóban a két másodikat.
Egy pillanatra csak a főszereplő, a választó tűnt el a színpadról, és az ő akarata, pedig az egész miatta lett kitalálva.
Hagyjuk magukra itt a hasonlatokat, mindeni tudja, miről van szó. Arról, hogy ha már az egyesült ellenzék vette a bátorságot, hogy kinyisson legalább néhány hátsó ajtót, akkor fogadja is el a közönség döntésének, amit/akit lát. Ha Dobrev Klárát találja ott, ha Márki-Zayt, akkor mind a hat pártnak kötelessége mellette kiállni és közös kormányfőnek jelölni. Akkor is, ha Karácsony Gergelynek vissza kell térnie a "csak" főpolgármesterséghez, amit ugyancsak az ellenzéki összefogás teremtett meg, s amely - bármi történjék is a jövőben - túl fontos ahhoz, hogy könnyedén lehessen venni.
Már csak azért is, mert különben a választó megzavarodva ülve marad a fotelben, pedig éppen az utcán lenne a helye. Ha az ellenzék hagyja csalódottan szertefutni nagy nehezen egyben tartott táborát, akkor lehetetlen lesz megpróbálkozni a rendszer leváltásával.
A hetedik szoba ajtaját kinyitni ezért nem kell félnetek.