A járvány első évében, 2020-ban egymást érték a rossz hírek. Európát is sokan leírták. Tény, hogy az országok gazdasági erejét mutató nominális GDP-rangsorban az Egyesült Államok áll az élen és utána szoros másodikként Kína következik. Németország „csak” negyedik, a franciáknak és az olaszoknak pedig a hetedik, illetve nyolcadik hellyel kell beérniük. Ha azonban a megtermelt GDP mellett a vásárlóerő-paritást is nézzük (az összehasonlított nagyrégiókban például egyhavi átlagfizetésért hány darab hamburger vásárolható), akkor a fenti sorrend megváltozik. Az Eurostat statisztikáit nem pártpolitikusok írják, így az adatok megbízhatóságában nincs okunk kételkedni. Az Unió az Európai Gazdasági Térség országaival együtt – a vásárlóerő-paritást mérve – mindkét nagy riválisát megelőzi. A populisták „Brüsszelt” a gazdasági teljesítménye miatt is bírálják, pedig úgy tűnik, hogy az egységes piac valahogy mégis csak működik.
A járványhelyzet továbbra is bizonytalan, de az IMF szakértői bizakodóak. Júliusi előrejelzésük szerint a világgazdaság a 2020-as csökkenés után az idén – az előző évhez viszonyítva – akár 6 százalékponttal is nőhet. Az USA gazdasága tavaly 3,5 százalékot zsugorodott, de 2021-ben már 7 százalékkal bővülhet, s ugyanez a szám az euróövezetben nagyjából 4-5 százalék körül lehet. A kínai GDP már az idén túlszárnyalta (mintegy 8,1 százalékkal) a tavalyi évet, de a „gazdasági csoda” országából egy ideje meglehetősen ellentmondásos hírek érkeznek.
A járvány enyhülésével várhatóan újraindul a pénzügyi források megszerzésére irányuló globális küzdelem, és még nem tudjuk, hogy a „nagyok” a versenyben hogyan teljesítenek. A pénzügyi szektor mindenesetre szárnyal: a kockázati tőkebefektetések a KPMG adata szerint már idén szeptemberben elérték a 2019-es szintet. A tőkepiacok szerepe szükségképpen felértékelődik, és az uniós helyreállítási alappal összefüggő jogvita tehertétel a kontinens számára. Azért reménykedjünk: az Európai Unió Bírósága a döntését októberre ígérte. Emellett az új német kormány Európa-politikája lesz az ősz talán leginkább várt és biztosan sokat vitatott politikai kérdése.
Biden kísérlete
A szervezetlen afganisztáni kivonulás sokat ártott az amerikai elnök tekintélyének. Egy ideig azokról az erőfeszítésekről is elterelte a figyelmet, amelyeket Biden a pénzügyek „rendbetétele” és a gazdaság szanálása érdekében tesz. A nemzetközi sajtó egy része viszont azon szörnyülködik, hogy a 3500 milliárd dolláros költségvetési csomag példátlan a történelemben: a neoliberálisok egyenesen a szocialista métely amerikai terjedéséről beszélnek. Az ideológiai ellenérvek, mint például a bürokrácia felesleges növelése a piaci erőkkel szemben, persze régóta ismertek. A valóságban azonban a Biden-adminisztráció nemcsak a gazdaság járvány utáni újraindítását vállalta. Az országosan lepusztult infrastruktúra mellett a szociális ellátórendszer is megújításra vár, kevés a munkanélküli segélyre fordítható pénz és a szegényeknek járó élelmiszerjegy (food stamp).
Ehhez képest a pénzügyminisztériumi adatok szerint az amerikaiak adófizetési hajlandósága az elmúlt években soha nem látott mélypontra süllyedt. Az adótörvények által előírtak és a tényleges adóbefizetések közötti hiány éves átlagban már elérte a 600 milliárd dolláros szintet. Az különösen felháborító, hogy a leggazdagabbak, vagyis a felső 1 százalékba tartozók évente mintegy 163 milliárd dollárral maradnak adósai a költségvetésnek.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a szövetségi költségvetés hiánya – minden politikusi fogadkozás ellenére – folyamatosan nő és a gazdagok terheit valóban növelő, komolyabb adóemelésnek még a demokraták kormányzása idején is kicsi az esélye. Így marad a toldozgatás: Biden az adóhatóságnak mintegy 80 milliárd dollárnyi többletforrást kínál, amitől az ellenőrzések számának növekedését és az óriási hiány mérséklődését várja. Az amerikai szövetségi kormányok „pénzhiánya” persze a mostani világválság idején sem hasonlítható mondjuk az EU bármelyik tagállamának a helyzetéhez. A dollár kulcsvaluta szerepéből adódó bizalmi többlet birtokában ugyanis – kedvező kamatozású államkötvények kibocsátásával – pénzügyi szempontból bármit megtehetnek. E tényen az sem változtat, hogy az adósságplafon éppen aktuális felemelésekor a pártok a Kongresszusban néhány hétig egymásnak feszülnek.
Kína épp megtorpan
A kínai gazdaság teljesítményét a járvány idején is sokan csodálják. A „rajongókat” meglephette az Evergrande látványos csődje, ami a felelőtlen pénzügypolitika és az erőltetett növekedés együttes következménye. Az ingatlanfejlesztő óriás eddig több mint 300 milliárd dollárnyi adósságot halmozott fel és – a lényeget tekintve – pilótajátékot folytatott. A kisbefektetők tömegeinek ígért 10 százalékot elérő éves hozamot és 230 kínai városban egyszerre mintegy 800 óriásberuházást finanszírozott. A tartozásokat egy ideig fedezték az új kötvénykibocsátások, de 2021-ben a cég pénzügyileg összeomlott. Szeptember 23-án már nem fizette ki a befektetőknek járó 83 millió dollárnyi esedékes kamatot, így a túlélésre csak állami segítséggel van esélye.
Az ING Bank szakértői komolyabb visszaesést jósolnak, ami arra utal, hogy még az „illiberalizmus” mintaállamában sem lehet mindenható a politika. A világ országait az idén különösen sújtó áradások például a hétmilliós Csengcsout sem kímélték, s ez a város a félvezető- és okostelefon-gyártás egyik központja. A termelés itteni leállása tovább növelte a Kínában is jelentős chiphiányt, ami már-már az egykori szocializmusból ismert „hiánygazdaság” méreteire emlékeztet. A Huawei elnöke szerint a globális hiánynak nem a járvány az egyetlen oka. A kínai technológiai cégeket sújtó amerikai szankciók ugyanis mindenkit arra ösztönöznek, hogy készleteket halmozzon fel. Vagyis e stratégiai termék hiánya a csúcságazatok (autógyártás, elektronikai cikkek) termelési láncait is képes szétzilálni és lassítja az exportot.
Elemzők szerint az ún. Közös Jólét nagyívű gazdasági reformprogram, ami egyúttal a kínai diktatúra stabilizációs kísérlete. A jövedelemkülönbségek ugyanis már elérték a politikailag nehezen kezelhető szintet. Ezért növelni akarják a relatív társadalmi egyenlőséget, fellépnek a monopóliumok ellen és új adórendszert terveznek. Egyértelműen a szigorításra utal, hogy az állam a nagy technológiai cégek külföldi tőzsdei bevezetését is korlátozni akarja.
Az ilyen döntések azonban – a tőkepiaci befektetők szemével nézve – meglehetősen kockázatosak. Az Alibaba és a Tencent kormányt támogató 100 milliárd jüanos „önkéntes” felajánlásai például nemes gesztusok, de aligha tesznek jót az óriásvállalatok tőzsdei árfolyamának. Kínában is gond, hogy az ország – az idősek arányának gyors növekedése miatt – viszonylag csekély megújulási tartalékkal rendelkezik. A globális verseny újabb fejleményei ezért aligha igazolják a populistákat, akik szerint az Európai Unió csak a „két nagy” után következik.
Az EU egységes tőkepiacot akar
Már sokszor leírták, hogy az európai integráció eddigi történelme során mindig az aktuális válságot legyőzve haladt előre. Reméljük, ezúttal sem lesz másként.
Miközben az ENSZ arra figyelmeztet, hogy a Covid-19 járvány Földünk szegény régióiban legalább 1 milliárd embert taszított mélyszegénységbe, a gazdag országok tehetős lakosai sokat spórolhattak. A Moody’s becslése szerint a lakossági megtakarítások a fejlett országokban 2019-hez képest mintegy 5000 milliárd dollárral nőttek. A világ szerencsésebb felén, így például Európában az uniós tőkepiac feladata lesz, hogy összehangolt nemzeti jogszabályokkal ösztönözze a befektetéseket, mobilizálja ezeket a hihetetlen összegeket.
Könnyű belátni, hogy a tőke valóban szabad áramlása csak harmonizált piaci viszonyok között lehetséges. Olyan jogi környezetben, amely képes a megtakarításokat gyorsan és biztonságosan eljuttatni a reálgazdaság szereplőihez. Minden befektető számára riasztó, ha 27-féle adójogszabályhoz, beruházásvédelmi vagy csődeljárási gyakorlathoz kell igazodnia. Az Európai Bizottság már 2015-ben felvázolta első akciótervét, s ezt – a járvány sürgető gazdasági teendői miatt – 2020 szeptemberében aktualizálta.
Az EU mai megosztottsága mellett a pénzügyi szabályozás különösen kényes téma. A ma még nem ismert német kormánynak – ennek ellenére – az integráció további mélyítését kell szorgalmaznia. Ha kontinensünk gazdasága továbbra is versenyben akar maradni, akkor a finanszírozás költségeit csökkentenie kell: a tavaly elfogadott eurókötvény ezt a célt is szolgálja. Az Európai Unió az egységes piac méretei miatt kedvezőbb feltételekkel kaphat kölcsönt, mint bármelyik tagállama. Így az EU föderális jellegét erősíteni kell, a költségvetési uniónak nincs igazi alternatívája. A magyar kormány viszont soha nem hátrál: a pénzpiacról vesz fel devizahiteleket 1600 milliárd forint értékben, alig 48 óra leforgása alatt. Pedig az uniós helyreállítási alapból – vissza nem térítendő támogatásként – mintegy 2520 milliárd forint jutna Magyarországnak.
