A Watergate-botrány idején, amikor Richard Nixon lemondását sürgették, az amerikai elnök kiállt a nyilvánosság elé, és beszédében kijelentette: „Nem vagyok csaló!” Saját érdekeinek szemszögéből nézve ez nagy hiba volt, e kijelentés után ugyanis a legtöbb ember már azt gondolta, hogy az elnök tényleg egy csaló.
Mi lett volna akkor, ha Nixon ebben az ominózus beszédben azt mondja, hogy „ártatlan vagyok”, vagy - hogy némileg egy aktuális kijelentéssel is párhuzamot vonjunk - mi lett volna, ha szimplán lerendezi annyival, hogy „az egész csak hisztéria”? A „mi lett volna ha” kezdetű kérdéseknél persze nem lehetünk biztosak semmiben, de megkockáztatom, hogy a beszédre adott reakció más lett volna és talán az azt követő események sem úgy történnek meg, ahogyan megismertük azokat. Hogy mire alapozom ezt az állításom? Arra a gondolatra, amely talán már sokak számára ismerős lehet, ha máshonnan nem is, a politikai elemzők és a társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek szájából, ők ugyanis erőszeretettel használják elemzéseikben. Amiről szó van, az keretalkotás a keretekben való gondolkodás.
De mit is jelent ez, és hogyan kapcsolódik Nixonhoz vagy ahhoz az orbáni retorikához, amely egy gyanús megfigyelési botrányt elintéz azzal, hogy az mindössze hisztériakeltés? Kezdjük azzal, hogy mit is jelent az, hogy keretekben gondolkodunk. George Lakoff kognitív nyelvész és filozófus szerint a keretek olyan mentális struktúrák, amelyek azt befolyásolják, hogy miként látjuk a világot. Ezek a struktúrák nem megfoghatóak: a kognitív tudattalanban szunnyadnak és tudatosan nem is férünk hozzájuk. Meg tudjuk viszont ismerni őket, mégpedig - Lakoff szerint - a nyelv által.
Ezeknek a kereteknek az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy annyira képesek vagyunk ragaszkodni hozzájuk, hogy ha egy bennük kialakított reprezentáció nem egyezik a tényekkel, akkor inkább a tényeket hagyjuk figyelmen kívül vagy görbítjük el, esetleg igazítjuk hozzá a keretünkhöz, semmint hogy változtassunk rajtuk. Jó hír viszont, hogy ha nehezen is, de át tudjuk alakítani ezeket a mentális struktúrákat, mégpedig a nyelv által. Ahhoz viszont, hogy valamit átkeretezzünk, új nyelvet kell használnunk, mert ha ugyanazokkal a metaforákkal és nyelvi elemekkel dolgozunk, mint amelyekkel az adott keretet kialakították, akkor vesztettünk. Amikor Nixonról kialakult az a keret, hogy csaló lehet, és ő azt a kijelentést tette, hogy márpedig nem csaló, belesimult a róla kialakított gondolkodási struktúrába. Amikor tagadta a rá vetülő gyanút, akkor - lényegében - csak megerősítette azt. Ha viszont kilépett volna az adott keretből, és teszem azt, úgy reagál rá, hogy ő egy becsületes, bátor ember, ne adj isten úgy, hogy az egész hisztériakeltés csupán, akkor talán mást reprezentált volna a róla kialakult kép. Ezzel természetesen nem állítom, hogy egy másfajta hazugságot kellett volna alkalmaznia, csupán a gondolkodási keretek működését példázom George Lakoff Ne gondolj az elefántra! című könyve (Napvilág Kiadó, Bp. 2006) alapján.
A hazai közéletben az orbáni (vagy habonyi?) kommunikáció hibátlanul alkalmazza a keretezés módszerét, sőt, talán meg is haladja azt. Amikor évekkel ezelőtt a kormányzati narratívában felbukkant Soros György, máris ellenségképet alkottak belőle és egy végtelenül negatív konceptuális keretbe helyezték - idővel tulajdonképpen a sátáni gonoszság szinonimájává vált. A kommunikációs térben csak ehhez viszonyítva lehetett létezni. Ha egy ellenzéki szereplő azzal magyarázkodott, hogy még életében nem találkozott Soros Györggyel, máris legitimálta a kormányzati narratíva keretét, ami ahhoz vezetett, hogy az ebben a keretben gondolkodók rögtön Soros-ügynöknek gondolhatták őt. Így történt ez Nixon esetében is: a „nem vagyok csaló” kijelentése csak megerősítette a gyanút, hogy valójában csaló. Az már más kérdés, hogy a Watergate-botrány szálai valóban Nixonig vezettek, míg itthon viszonylag kevés ellenzéki szereplőt láttunk Sorossal parolázni.
Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy a kormányzat szimplán tematizálja a közbeszédet, hanem valami sokkal mélyebb manipulációt hajt végre. A Soros-jelenséggel kapcsolatban is egy olyan gondolkodási keretet teremtett, amit ha a tények adott esetben cáfoltak is, az ebben a struktúrában gondolkodók inkább a tényeket görbítették, semmint az erről kialakított keretet. Ugyanez vonatkozik a bevándorló - vagy ahogy keretezték - migráns-helyzetre is. Már magához a migráns szóhoz is egy negatív jelentéstartományt társítottak, aki pedig egy kicsit is árnyalni szerette volna a helyzetet, az magával az ördöggel cimborált, migránssimogatóvá vált, Európa végét akarta. Úgy alakították ki, hogy a migráns narratíván belül minden megnyilatkozás csak negatív kimenetelű lehet. Az egyetlen pozitív irány, az egyetlen előremutató válasz egy ilyen felépített struktúrára csak az, ha kilépünk belőle és átkeretezzük. Ha például bevándorló helyett következetesen (és sokszor ismételve) átvándorlókról beszélünk, máris csavarunk egyet a helyzeten és sikerrel alakíthatjuk át az addig használt gondolkodási modellt.
Ha keretezésről és gondolkodási struktúrákról beszélünk, érdemes még figyelmet szentelnünk az olyan elméletekre is, amelyek szerint nem tudunk nem metaforákban gondolkodni. George Lakoff szerint például a nemzetet valamilyen szinten mindannyian a családdal azonosítjuk. Képviselőinket például honatyáknak nevezzük, a háborúba pedig a fiainkat küldjük. Ez az elmélet akkor válik igazán érdekessé, amikor megvizsgáljuk, hogy a politikai pártoknak milyen családértelmezései vannak, s azokat hogyan helyezi bele a nemzet-képbe. Mivel Lakoff amerikai, értelemszerűen az ottani (konzervatív) republikánus és (progresszív) demokrata pártokat vizsgálta. Értelmezései nem húzhatók rá egy az egyben a magyar helyzetre, de sok párhuzamot fedezhetünk fel bennük.
Lakoff szerint a republikánusok (és meglátásom szerint a velük hagyományosan egy oldalra helyezett - különösen a Trump-adminisztráció esetében - Orbán-kormány) család- és nemzetképe a szigorú családapa modellen alapul. Ebben olyan dolgok válnak hangsúlyossá, minthogy a világ veszélyes hely és nehézségeken alapul; létezik abszolút jó és abszolút rossz; a gyerekek rossznak születnek és jóvá kell tenni őket. Ahhoz, hogy ebben a világban boldogulni tudjunk, egy erős kezű apára van szükség, aki megtanítja a jó és a rossz közötti különbséget és megvédi a családot. Egy ilyen apa családképébe nem illik bele az egyneműek házassága vagy az abortusz, hiszen akkor kicsúszik az irányítás a kezei közül. Nem illik bele az elesettség sem, az ő felfogásuk szerint a szegényeknek például azért olyan a sorsuk, amilyen, mert fegyelmezetlenek voltak, nem engedelmeskedtek a megtorló, büntető Istennek vagy éppen neki, a szigorú apának. Ebben a konzervatív világképben a megtorló Isten uralkodik az ember fölött, az ember a természet fölött, a felnőttek a gyerekek fölött, a nyugati kultúra a nem nyugati kultúra fölött, a férfi a nő fölött, a fehérek a nem fehérek fölött, a keresztények pedig a nem keresztények fölött.
Ezzel szemben a progresszív irányzatok a gondoskodó szülő család-, és ezzel együtt nemzet-képre építenek. Ebben a modellben mindkét szülő felelős a gyermekéért, aki jónak születik, a mi felelősségünk pedig, hogy még jobbá tegyük őt. A modell hangsúlyos eleme a gondoskodás, az empátia, a felelősség, a méltányosság, a kétirányú kommunikáció, a bizalom és az őszinteség. Ezen értékek mentén képzelik el a családot és ennél fogva a nemzetet is a progresszívek.
Ha tisztában vagyunk ezekkel a keretekkel, a család és a nemzet közti metaforikus kapcsolattal, úgy ezeket mind felhasználhatjuk saját üzeneteink kidolgozásához. Ha egy politikai vitában a saját nyelvünket használjuk, és következetesen tartjuk magunkat az értékeinkhez, újrakeretezhetjük a már meglévő narratívát. A kommunikáció tematizálása nem elég, értékek szintjén kell gondolkodnunk és beszélnünk is. Ez Lakoff egyik fontos üzenete a progresszívek számára.
