Alessio Mamo olasz fotóriporter elkészítette a National Geographic 1985. júniusi címlapfotójának képpárját, a szicíliai katonai bázison az amerikai gépre várakozó afgán kislányról és családjáról. A Guardian brit napilap címlapján megjelent fotó már reménytelibb történetet mond el: a rajta szereplő kilencéves afgán kislány egyike a százezer szerencsésnek, akiket a tálibok hatalomátvétele előtt menekítettek ki az országból, és új életet kezdhetett családjával Philadelphiában. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa szerint még ez év végéig félmillió afgán hagyhatja el hazáját, ám ők már iráni és pakisztáni menekülttáborok felé tudnak csak indulni, ahol a korábbi ikonikus fotót készítette Steve McCurry amerikai fotós.
Történelmi szempontból és külsőre is sok a hasonlóság a két afgán lány között: mindketten menekültek, vörös burkát viselnek, ragyogóan zöld a szemük, és egymás mellé helyezve megjelenítik a világ egyik leginstabilabb országának újkori történelmét. „Sok hasonlóság van az akkori és a mostani helyzet között. Az afgánok megint ott tartanak, mint az 1980-as évek elején: rettegnek a hazájukban, elhagyják az otthonaikat, menedéket keresve” – mondta a Guardiannek McCurry, aki akkor járt először fotóriporterként a pakisztáni Nasir Bagh menekülttáborban, mikor Afganisztán a mudzsáhid felkelők és a szovjet hadsereg közti harcmezővé vált. Százezrek menekültek a pakisztáni hegyekbe, köztük Sharbat Gula is, aki szüleivel, négy testvérével és a nagymamájával együtt gyalogolt át a határon. „Amikor megpillantottam őt, tudtam, hogy ezt az egy képet akarom elkapni” – emlékezett McCurry.
A képnek köszönhetően világhírűvé vált fotóriporter később többször visszatért Pakisztánba és Afganisztánba is, ahová nyugati újságírókat be sem engedtek, de ő hagyományos ruhában, dús szakállt növesztve, a helyiek közt elvegyülve dokumentálta a szovjet megszállás borzalmait. 2001. szeptember 11-én pedig épp New Yorkban tartózkodott, és az ikertornyokba becsapódó gépeket látva az első gondolata volt, hogy a terrortámadás újabb évtizedekre visszaveti Afganisztánt, amit az Egyesült Államok válaszcsapásként hamarosan bombázni kezdett. „Megszakad a szívem az afgánokért, különösen a fiatalokért, akiknek most az álmaik hullottak darabokra. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg róluk, és tegyünk meg mindent azért, hogy segítsünk nekik” – intett a fotós, aki 2002-ben a National Geographic filmes stábjával elindult, hogy felkutassa, és ha még életben van, újra lefotózhassa Sharbatot. Több hónapos nyomozás után meg is találták. Sharbat ekkor tudta meg, hogy címlapra került, holott pastu vallása tiltja a nőknek az arcuk megmutatását, azt is, hogy idegen férfiakkal kettesben maradjanak, ezért is volt annyira riadt a tekintete, mikor az amerikai fotós tolmácsa azt mondta neki, álljon a fal elé és mutassa meg az arcát. A kislány félt, de nem mert ellentmondani a felnőtteknek, akik több szabályt is megszegettek vele. McCurrynek szembesülnie kellett azzal is, hogy a portré, ami neki világhírt adott, csak bajt és szégyent hozott modellje számára.
Sharbat egész életében menekülttáborról menekülttáborra vándorolt, bántották és gúnyolták, ahol felismerték. Szülei ezért 13 évesen férjhez adták, egész életére tanulatlan maradt, most özvegyen és betegesen él, miután elkapta a hepatitisz C-vírust, amibe belehalt a férje és öt gyermekéből a legidősebb lánya. Már rendezett életet élt Pakisztánban, mikor 2016-ban, újra feléledő hírneve miatt a hatóságok rátaláltak, és hamis papírjai miatt (amivel sok menekült él illegálisan Pakisztánban) hazatoloncolták. McCurry azóta a kép reprodukcióit több tízezer dolláros áron forgalmazó vállalkozásából anyagilag segíti őt, Sharbat pedig a pénzből egy menekült gyerekeket befogadó árvaházat nyitott. McCurry nem árulja el, hol, mert tanult a történtekből, és most már biztonságban akarja tudni a lányt.
