Robert Wilson 2015-ben a Vígszínház színpadán beszélt az életéről, a pályájáról, önmagáról. Emlékszem, amikor bejött a színpadra, sokáig némán állt, zavarba ejtően sokáig. Arra várt, hogy a közönség eljusson addig, hogy képes legyen rá figyelni. Wilson Oidipusz-előadása is így kezdődik. Hosszan, nagyon lassan érkezünk el a sötétből a fénybe. Fokozatosan kibontakozik egy alak, maga Oidipusz, aztán eltűnik. Az egész olyan, mint egy rituális, néma előjáték. Wilson azt is mondta a Vígszínházban, hogy a fényt kell először megálmodni. Az Oidipuszban a színpad közepén van egy reflektor, aki közel ül, azt olykor szinte meg is vakítja, a rendező folyamatosan játszik a sötéttel és a fénnyel, és most is festményszerű képeket mutat. Olyan, mintha üres lenne a tér, de ez csak az első érzet. Most is, mint korábbi előadásaiban, minden kelléknek, mozdulatnak pontos helye van. Sőt a zörejeknek is, az egyik jelenetben például hatalmas fémlemezek csattanó, dobbanásokkal párosuló zaja uralja a játékot.
Az előadást eddig főként nagyobb, nyitott terekben játszották, de ment zárt térben is, akárcsak most, ám minden alkalommal az adott térre adaptálják. Így történt most is a Nemzetiben, Wilson társrendezője, Ann Christin Rommen segítségével. A nemzetközi koprodukcióban 2018-ban bemutatott előadás többfelé megfordult, a járvány miatt azonban két éve, Szentpéterváron játszották utoljára.
Wilson az Oidipusz rendezéséről azt mondta, hogy „egy kórusmű vizuális installációja.” Így is lehet fogalmazni, számomra az összművészeti jellege a legvonzóbb. A rendező Szophoklész drámáját szabadon kezeli. Kulcstémákat mutat belőle, úgy hogy közben elsősorban a zenét, a táncot, a vizualitást használja eszközként. Revünek is felfoghatjuk, de sokkal több annál. A dráma kapcsán kérdéseket vet fel, amelyre próbál válaszolni. Például: „Miért féljen az ember, aki puszta sors rabja, s előre semmit sem lát biztosan? Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.”
A sorsszerűség folyamatosan jelen van az előadásban. A rendezőt ez érezhetően nagyon izgatja. Vajon elkerülhette volna-e Oidipusz azt a jóslatot, amely aztán be is teljesült, hogy megöli apját és feleségül veszi anyját? A történetet két hírnök meséli el, de olyan az egész, mint egy filmforgatás. Főcímeket, jeleneteket kapunk, etűdöket. Többször is eljátsszák ugyanazt, csak kicsit másképp, más nézőpontból. Ugyanazok a mondatok visszhangoznak, egyre nagyobb erővel. Az ismétlést a rendezés szinte a végletekig fokozza. A produkció több nyelvű, mint ahogy a közreműködők is. Wilson egy partitúrát tálal fel a nézőnek, amelyből aztán mindenki azt viszi magával, ami számára a legfontosabb.
Az előadásban megjelenik szaxofonnal Dickie Landry, jelenléte olyan, mint egy önálló költemény. Törékenysége, lágyabb és élesebb dallamfutamai olykor vigasztaló simogatásként, máskor féktelen jajkiáltásként hatnak. Mindkét hírnök, Lydia Koniordou és Angela Winkler is erős színészek. Narrátorként bátor gesztusokkal, de igazul, berántanak minket a történetbe. Az Asszonyt játszó fekete színésznő, Laetitia Lalle Bi Benie szuggesztív hangja, illetve egész személyisége valódia mágia.
A fekete árnyakat és a menyegzői táncosokat megjelenítők is fontos közreműködői az előadásnak, mint ahogy azok a székek is, amelyek az egyik jelenetben balladai komótossággal bekerülnek az előadásba, majd Oidipusz (Scott Jennings) az igazságot megtudva vad dühvel szét nem dobálja őket.
Wilson azt is felveti: vajon szembe tudunk-e nézni az igazsággal, vagy az annyira kegyetlen, hogy szembenézés helyett, mint Oidipusz, megvakítjuk magunkat?
Robert Wilson előadása bölcs és szabad. Nem ítélkezik, mesél, közös gondolkodásra hív és persze az sem utolsó, hogy egy izgalmas vizuális és filozófiai utazásra invitál. A végén pedig ott hagy ezzel az élménnyel, felerősítve, hiába menekülünk a végzetünk elől, nevezhetjük sorsnak, azt nem kerülhetjük el.
Infó:
Oidipusz
Szophoklész: Oidipusz király című drámájának felhasználásával írta Robert Wilson
Madách Nemzetközi Színházi Találkozó
Rendező: Robert Wilson
