Mi lett volna, ha a központi hatalmak, köztük az Osztrák-Magyar Monarchia nyertesen kerülnek ki a XX. század első nagy európai polgárháborújából? Ha a Kossuth-kormány valóra váltja a Duna-menti Köztársaság vágyálmát? Ha Rákóczi fejedelmünk megkapja a beígért katonai segítséget a Habsburgokkal vetélkedő francia királyságtól? Ha Mohácsnál megtöri a török vonalakat a magyar lovasság rohama? Avagy, ha a tatárjárás során benyomuló mongol hadak felismerik a Kárpát-medence zsíros dűlőinek és legelőinek stratégiai értékét, és a tartós letelepedés mellett döntenek? In extremis, ha Árpád vezér ráérez az újlatin államok sebezhetőségére, és népét átvezeti a Dolomitok hágóin az észak-itáliai Pó folyó termékeny völgyeibe?
Elég csak egy kicsit is komolyan felvetni a fentiekhez hasonló kérdéseket, és az óvatlan olvasó máris belépett az „uchrónia”, azaz az alternatív történelem párhuzamos világába. Szépirodalmi művek szerzői egyes (főként angol és spanyol) nyelvterületeken már a XIX. század óta kacérkodnak e gondolatkísérletekkel, de az utóbbi évtizedekben a történész szakmán belül is egyre elfogadottabbá válik akadémiai igényességgel vizsgálni a múlt fordulópontjainak a valóstól eltérő lehetséges kimeneteleit – a hosszútávú hatásokkal egyetemben.
A nemzetközi szakirodalomban a tudományos-fantasztikus, illetve „spekulatív” műfaj egyik zsánereként szokás tekinteni az alternatív történelmi elbeszélésekre. Míg az itthoni sci-fi irodalmi kezdeteit Jókai Mór beszédes című művére („A jövő század regénye”, 1872-74) illik datálni, nehezebb megállapítani, mikortól is beszélhetünk magyar alternatív történelemről. Az egyik legkorábbi, a műfaj kérdésfelvetéseit előrevetítő mű Karinthy 1915-ös, „Két hajó” című novellája. Az elbeszélés Szinéziusz és alkimista tanítványainak útját követi, akiket Kolumbusz (a keresztény térítők helyett) visz magával az Újvilág felé. Arra viszont már nem tér ki Karinthy, hogy ez a történelem további menetében hogyan csapódik le.
Talán kevesen tudják, hogy a II. világháború után éledező fővárosi könyvkiadás egyik korai terméke, a „Mi, I. Adolf” (Magyar Téka, 1945), az alternatív történelem első komoly képviselője volt hazánkban. A szinte ismeretlen Gáspár László regényének jelentőségét nehéz túlbecsülni a műfaj mérföldkövei között.
Gáspár révén ugyanis magyar íróhoz kötődik a (jelenlegi tudásunk szerint) legkorábbi olyan szépirodalmi regény, amely a máig legnépszerűbb (leggyakrabban feldolgozott) kontrafaktuális tematikát dolgozza fel: mi lett volna, ha Németország nyeri a II. világháborút? Természetesen ezt a kérdéskört mindkét oldal írói sokszor körbejárták a háború alatt, de a „Mi, I. Adolf” jó eséllyel a legkorábbi regény, amely már a harci cselekmények elültével visszatekintve, tehát alternatív múltként vázolja fel egy (ideiglenes) náci győzelem rémképét.
A Gáspár által bemutatott idővonal, amely az 50-es évekre egyfajta hidegháborús interbellumot és az atomfegyverek stratégiai szintű európai bevetését jósolta, önmagában megérdemelne egy tárcát. Itt hely szűkében annyit érdemes még említeni, hogy a „Mi, I. Adolf” nem csak a világégést éppen hogy túlélő szemtanú (helyenként nyomasztóan realista, máshol szórakoztatóan elrugaszkodott) képzeletvilágába enged betekintést nyerni. Az 1945. novemberében megjelent első kiadás önmaga is kordokumentum: Gáspár a kéziratot ’45 nyarán fejezte be, a gyenge minőségű papírra halvány szójatintával nyomott könyv szövegét pedig valószínűleg lektorálni sem volt idő, mert bizony maradtak benne szedési, sőt helyesírási hibák is.
Az alternatív történelem magyar kezdeményei a szovjet megszállás első évtizedeiben hasonló mostoha körülmények között születtek. Ki kell emelni ezek közül Bibó István mesterművét („Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia”), amely nehézkes címe ellenére a mai napig a műfaj egyik hazai etalonja. Már a váci utalás is Bibó pajkosságából ad ízelítőt, hiszen a művet a váci börtönben, politikai fogolyként eltöltött évek után írta a 1968-ban, s a Magvető kiadásában csak jóval később (Újhold Évkönyv, 1987/2) jelenhetett meg.
Szerény terjedelme ellenére a fiktív dialógus beváltja a címben tett ígéretet és Bibó lélegzetelállító szellemi időutazásra hívja az olvasót, melynek során felvázol egy radikálisan más Közép-Európához vezető társadalomtörténeti utat. A valós történelemtől való eltérési pontot az jelenti, hogy a reformáció a katolikus egyházon belül zajlik le, tehát a nyugati kereszténység „egyben” marad a modern időkig és szövetségre lép a haladó eszmékkel. Eközben a kommunista kiáltvány pápai enciklikává avanzsál, a magyar alkotmányos monarchia trónján pedig a lengyel Jagelló-ház egyik oldalága ül. Az uchrónia vaskos teológiai csavarral ér véget, amely többszöri újraolvasás esetén is ütős.
A cenzúra által átengedett könyvek, novellák között is feltűnnek a 70-es évektől az időutazások, a múltba való visszatérések, és más alternatív történelmi elemek. A magyar tudományos-fantasztikus műfaj és a fantázia elemeivel operáló ifjúsági regények persze ekkor már nem légüres térben fejlődtek, a külföldi művek egyre nagyobb hatással voltak a magyar írókra is. Az első külföldi alternatív történelmi novellák lenyomatait a Galaktika magazin juttatta el magyar nyelven a hazai közönséghez.
Emellett az uchrónia „nemzeti” jellegéből adódóan jobban megmaradtak a helyi jellemvonások és az erős önirónia, ellenben a kozmopolitább, jövőbe tekintő sci-fivel. Ennek a vonalnak egy késői, de máig szórakoztató példája Trenka Csaba Gábor eredetileg 1988-ban publikált (azóta többször újra kiadott) regénye, az „Egyenlítői Magyar Afrika”. Ebben a tengelyhatalmak II. világháborús győzelmét a gyarmati birodalmak újrafelosztása követte, és Magyarországnak is jutott egy közép-afrikai tartomány, amely az évtizedes egypártrendszernek és a gazdasági stagnálásnak köszönhetően a KGST akkori valóságához szokott olvasó számára azonnal felismerhető „gulyáskolonializmus” trópusi állóvízébe süppedt.
Igazi fellendülést a rendszerváltás utáni könyvpiaci nyitás hozott, a 90-es évek szabadszájúsága ráerősített a műfaj csintalan szarkazmusára. Ezek között olyan elhajlásokat érdemes megemlíteni, mint Gáspár András (a korábban említett Gáspár Lászlónak tudtommal csak névrokona) „Ezüst félhold blues” című regénye (Zrínyi Nyomda, 1990), amely talán az összes magyar mű közül a legkorábbi, a valós történelemtől való elágazási ponttal operál. Gáspár a földtani múltba nyúl vissza, mikor természetes Szuez-csatornát álmodik a Közel-Kelet és Egyiptom közé. Emiatt az iszlám kezdetekben kizárólag szárazföldi hódításainak fő csapásiránya Európa felé irányul, az Afrika leigázását hanyagoló hadaik messzebbre jutnak a Duna mentén – ennek következtében Buda-Pest a mohamedán kultúrszféra nyugati bástyájaként szolgál egészen a XX. századig. A kronológiai ellenpólust olyan művek képviselik, mint László Zoltán több javított, átírt kiadást megért „Hiperballadája”, amelyben a rendszerváltás elmarad és még a XXI. századi űrkorszakban is tart a Dolgozók Pártjának egyeduralma a Magyar Népköztársaságban.
A fenti szélsőségek között helyezkedik el az utóbbi évtizedek talán egyetlen jelentősebb regénye, amely megingathatatlan derűlátással közelített egy dicsőbb múlt gondolatához: Pintér Bence és Pintér Máté főleg ifjúsági olvasókat megcélzó „A szivarhajó utolsó útja” (Agave, 2012). A Habsburg-dinasztia fölötti 1849-es elsöprő magyar katonai győzelmet a Dunai Konföderáció üstökösszerű gazdasági és politikai felemelkedése követi. A Kossuth Lajos által alapított szövetségi köztársaság iparosítási politikája révén a térség meghatározó hatalmává növi ki magát; mindez a kalandos kémregény fejezeteit összekötő, fiktív történelmi idézetekből derül ki. A könyv pozitív alternatívát kínál a magyar nemzeti önérzeten esett legtöbb modernkori csorbával szemben, bár szivarhajók (értsd: léghajók) ide vagy oda, nem emelkedik filozófiai magasságokba.
Az alternatív történelmi gondolatkísérletek az utóbbi két évtized folyamán épültek be általános elfogadottsággal a nyugati irodalom és média palettájába, ahol ma már olyan csúcsprodukciók készülnek, mint az eredetileg 1962-ben megjelent Philip K. Dick regény, a mára klasszikusnak számító „Az ember a Fellegvárban”, amely alapján az Amazon internetes csatornája valósította meg eddigi legsikeresebb filmsorozatát. (Érdekesek az áthallások Gáspár „Mi, I. Adolf” regényével, hiszen a Fellegvár egy olyan világban játszódik, amely belemerevedett a győztes Japán és Német Birodalmak közötti hidegháborús szembenállásba.)
A műfaj növekvő hazai elfogadottságának leglátványosabb jele a Cser Kiadónál a HÉVÍZ folyóirat közreműködésével megjelent két novelláskötet: az '56-os forradalom 60. évfordulójára kiadott „A másik forradalom” és a Trianon centenáriumát tematizáló „Nézzünk bizakodva a múltba!”. A remekül illusztrált antológiák Szélesi Sándortól Dragomán Györgyig, tehát mind a sci-fi, mind más szépirodalmi műfajok jeles művelőitől gyűjtenek elbeszéléseket, amelyek lefedik a tiszta uchróniát és rokon műfajait: a „titkos történelmet”, a korszakparódiát, vagy az időutazást. Sőt, ezek ravasz vegyítésére is sor kerül, így például Horváth Viktor „Forradalmi naptár” című novellájában, ami eleinte történelmi visszaemlékezésként indul a néphadsereg 56-os szerepéről, de lassan kiderül az olvasó számára, hogy egy egészen más Magyarországra csöppent, ahol faji alapon elkülönülő, német-ajkú „néger” napszámosokat foglalkoztató osztálytársadalom működik.
Kácsor Zsolt „III. Péter király szövegírója” című novellája pedig műfaji formákat is bontogat és többrétegű iróniába csomagolja üzenetét: a 70-es évek derekán Esterházy Péter ül a békés és prosperáló Magyar Királyság trónján, akihez szövegírója lemondólevelet intéz, mert az uralkodó arra talált vetemedni, hogy az adott idővonalban viruló Nyugat folyóiratban közzétegyen egy uchróniát, amely arról szól, mi lett volna, ha jön egy trónfosztás, egy II. világháború, majd horribile dictum egy szovjet megszállás és az ezzel járó államszocialista diktatúra… Ez a képtelenség már megviselné a leghiggadtabb udvari tisztviselő kedélyállapotát is!
És hogy mi minden mást hoz még a múlt? Mivel az alternatív történelem lehetőségei szinte korlátlanok, csak bátor íróinktól (és írónőinktől) függ, meddig merészkednek előre (azaz vissza), és hogyan gondolják újra a maitól eltérő lehetséges jelenekbe vezető utak sokaságát. Nincs ugyanis még egy műfaj, amelyre ennyire igaz lenne a mondás: a tények megegyezés tárgyát képezik.
