Kár lenne tagadni: ha politikai napilapot olvasunk, a karikatúránál jó eséllyel megállunk. Egy jól eltalált rajz, egy politikai közügy frappáns megfogalmazása mosolyra, nevetésre deríti az olvasót. Kérdés persze, mitől lesz jó egy karikatúra, s kell-e az értelmezéséhez előzetes tudás?
Összekacsintani az olvasóval
– A politikai karikaturista se nem tényfeltáró, se nem oknyomozó újságrajzoló, hanem olyan figura, aki hozott anyagból dolgozik – kezdte Marabu, aki kiemelte, a karikaturista a sajtóban már közhírré tett eseményekre, jelenségekre reagál, vagyis olyan ügyekre ugrik, amit az olvasók már ismernek, ezeket átszabja, kifordítja, viccesen új köntösbe öltözteti, és így adja közre saját észrevételeként. De mi a helyzet, ha az olvasók nem ismerik a témát? Marabu szerint akkor a karikatúrának nincs hatása, veszett ügy. – Egy rajz mellé nem lehet lábjegyzeteket tenni, nem lehet mellékelni keretes háttérinformációt. Éppen ez a legnagyobb probléma: a közélet iránt közömbös, vagy csak tájékozatlan olvasóknak lehetetlen „jó” karikatúrát kínálni, mert a poén felszikrázásához az olvasó beavatottsága, érzelmi érintettsége alapvetően szükséges – emelte ki.
A felvetésre, mitől „működik” a karikatúra, Pápai Gábor hangsúlyozta, nem a karikaturistától. – Fontos a rajz minősége, aktualitása, de „működni” akkor fog, ha van közös élménye a rajzolónak és a közönségnek. Nem kell egy buborékba tartozni, egy jó rajz nem csak a meglévő vélemény erősítésével tud hatni, de ha egészen más mozit nézünk, nem érhet célba a rajz sem – emelte ki. Lényegi szerinte, hogy fentről nem lehet szellemeset alkotni. – Csak az alulról felfelé szúró poén vicces, a lefelé gúnyolódás csak bántó, de nem humoros. Jó pedig akkor lesz, ha megnevettet, ha elgondolkoztat vagy akár megríkat. Semmiképpen sem akkor, ha propagandát közvetít – részletezte. Megjegyezte ugyanakkor, az egyértelműség lebutítja a rajzot. – Nem állítom, hogy nem lehet jó, de a többértelmű több, szellemesebb lehetőséget teremt. Ráadásul a különböző jelentésrétegek lent a tudatunk mélyén észrevétlenül kapcsolódnak össze, ezáltal eleve nevetésre ingerelnek. Akkor jó, ha előzetes tudás nélkül is működik, de ha összekacsintunk az olvasóval, akkor többet is tudunk nyújtani.
Biacsics Renáta grafikus szerint fontos az egyértelmű ábrázolás. Esetében a rajzolás terápiás jellegű, a mindennapi impulzusok egyfajta szorongást okoznak benne, amelyek arra késztetik, hogy reagáljon az adott politikai-társadalmi történésre. – A közélet eseményei ugyanúgy az életünk részét képezik, mint a hétköznapi szituációk, nem teszek különbséget a feldolgozás során, olyan témát érintek, ami épp aktuális, vagy személyesen foglalkoztat – mondta a rajzoló.
– Egy politikai karikatúrához első sorban egy tehetséges rajzoló kell, akinek nemcsak jó keze van, de szeme is. Emellett kellenek hozzá a jó helyzetek – állítja Farkasházy Tivadar, akit állampolgárként dühítenek bizonyos politikai helyzetek, de humoristaként szerinte kifejezetten jól jönnek. – Egy karikaturista hihetetlen módon le tud leplezni bárkit, megmutatni a valós személyiségét. Három-négy vonallal többet lehet elmondani egy politikusról, egy uralkodóról egy diktátorról, mint egy hosszú cikkben – hangsúlyozta. A kérdésre, mennyire legyen egyértelmű a karikatúra, Farkasházy Rejtő Jenőt idézte: „nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani”. Nem lehet egy rajz, egy humoreszk, egy publicisztika mellé lexikont mellékelni, hogy az olvasó tudja ki-kicsoda benne. – Zavaró, hogy míg egy Miró- vagy Picasso-képért mindenki lelkendezik, addig a karikaturistának vagy nekem mindig közérthetőnek kell lenni. Meg kell adni a lehetőséget a karikaturistának, hogy ne teljesen evidens dolgot rajzoljon le. Nem árt, ha gondolkodik az olvasó. Ha nem érti, akkor majd legközelebb fogja. A jó karikaturisták kinevelik a közönségüket.
Hol a határ?
Egy politikai témájú rajznál joggal vetődik fel: meddig mehet el a rajzoló? Mi az, amit még ábrázolhat? Marabu ennek kapcsán elmondta: a politikai karikatúra morális ítélkezés. – Nyilván a rajzoló értékrendje alapján, ami, mivel sokfélék vagyunk, nem biztos, hogy egyezik minden lehetséges olvasó (és politikus) értékrendjével, és ez sokszor okozhat sértődést, felháborodást, akár haragot is. De hát bocs, hiszen ilyesmi előfordul évszázadok óta minden udvari bolond körül, mégse tiltották be a szakmát. A vicc legtöbbször a hibákba kapaszkodik bele, ez van. Nyilván számomra is van határ, amit nem akarok karikaturistaként átlépni – jegyezte meg. Kiemelte viszont: tiltott téma, tabu nincs. – Számomra nem a „miről” az érzékeny terület, hanem a „hogyan”. Nem vagyok ellene az ízlést, minőséget, igazságosságot megkövetelő cenzúrának. Támogatom a bennünk élő Tilt-Tűr-Támogat hármasságot. Együtt nevetni közös emberi, politikai hibáinkon: támogatott. Kinevetni, kigúnyolni mások hibáit: tűrni kell, akkor is, ha kellemetlen. Megalázni, koholt vádakból felépíteni a karikatúrát: tiltott. A mindennapokban nehéz megtalálni az elválasztó határokat a három kategória közt, ehhez csak ezt a jó tanácsot tudom ajánlani: legyünk inkább nagyvonalúak. A nevetés bocsánatos bűn.
Pápai Gábor szerint az alkotásban nem szabad határt szabni. – A legkényesebb témáról is lehet érvényeset mondani, és semlegesben is lehetünk bántók. Más kérdés, hogy egy-egy médium, egy adott korban mit visel el. A rajzoló ne kontrollálja magát, erre tartjuk a szerkesztőt – emelte ki. Farkasházy úgy látja, humorban és karikatúrában vannak témák, amelyek azért megengedhetetlenek, mert még nem tartunk ott, hogy lehessen róluk beszélni, vagy le lehessen őket rajzolni. – Egy cikkből ki lehet alkudni egy jelzőt, de egy karikatúra esetében nem mondhatom, hogy alkotó rajzolja át a képet. Az már egy kész mű – mondta a humorista. – Jó, ha egy rajzoló szókimondó, de vannak dolgok, amikkel viccelődni ízléstelen – vélekedik Biacsics Renáta, aki szerint karikatúrában nem megengedhető egy haláleset kifigurázása, kiskorú személy nevetségessé tétele, szexuális identitáson vagy vallási hovatartozáson alapuló megkülönböztetés. – Szintén fontos, hogy ismerjük a negatív kritika határait, ne essünk át a ló túloldalára, amivel az ábrázolás személyeskedővé, esetleg agresszívvé válik.
A közönség reakciója
A visszajelzések kapcsán Pápai Gábor elmondta, a magyar politikai közeg nagyon megváltozott, mióta rajzol. – Eleinte egyre többet engedett meg, ahogy a hatások inflálódtak, egyre durvább dolgokat lehetett csinálni. A régi „sértéseket” ma már megmosolyogjuk. Ki gondolná, hogy például a „huncut”, mint jelző a kuruc időkben halálos sértés volt, egyrészt labanc eredete miatt, másrészt, mert akkor még szó szerint értették (Hund-Zut németül kutyapicsát jelent). Az utóbbi években azonban hiszterizálódik a közeg, a durvaság maradt, de a különböző értékrendek más-más tabukat igyekeznek a közbeszédre erőltetni. Az ilyen felülről vezérelt morális pánik kifullad a kampányokkal, amelyek gerjesztik, nem akarok arra gondolni, hogy hosszú távon velünk marad ez a tendencia – hangsúlyozta.
Farkasházy Tivadar szerint egy karikatúránál nehéz megmondani, milyen lesz a közönség reakciója. – A kabaréban az a jó, hogy a humorista a színpadon egyből hallja, hogy megbukott vagy sikert aratott. A karikaturista esetében nincs közvetlen visszacsatolás. Nem tudok mindenhova becsöngetni, hogy megkérdezzem: hogy tetszett az e heti Marabu? – jegyezte meg a humorista. Szerinte, ha a karikaturista jól megfog egy már-már elviselhetetlen közeget, alakot, az a nagyközönségnek szabadságot ad, amely ezáltal fölébe kerülhet a hatalmaskodóknak.
