Mintha hosszú évek – az előző, 2013-as kötet – után egyszer csak kitört volna önből ez a kötet. Mi volt a motiváció?
A magánéletemben bekövetkezett súlyos krízis juttatott abba a helyzetbe, hogy összeállítsak egy verseskötetet azzal a nem titkolt (naiv és gyermeki) szándékkal, hogy a könyvön keresztül oldjam meg az életem. A válságos időszak tetőpontján majdnem meggondolatlan döntésbe hajszoltam magam, mígnem arra jutottam, hogy az írás a kétségbeesés egyengette tévedést felülíró, értelmesebb (esztétikusabb) vállalkozás. Először a jelenlegi kötet szerelmi ciklusa állt össze, majd szűkítettem a szövegek mennyiségén, és a későbbiekben két ciklussal kiegészítettem. A könyv nagy része az elmúlt öt-hat évben vagy annál régebben publikált szövegek és néhány új darab együttese, a kisebb módosítás, finomítás törvényszerű volt.
Összességében tehát a kötet nem volt tervbe véve, egy szerencsétlen véletlen eredménye, az újságírói és egyéb munkám meglehetősen lefoglal, normális helyzetben nem lett volna rá időm, viszont a legrosszabbtól mentett meg, ezzel a kívánt célt teljesítette.
Mintha „megízetlenedett” (Mt.) volna a „föld sója”, eltaposni való lenne az ember? – a kötet versei alapján az ember(állat) nem a „világ világossága”. Szenvedés, erőszak, még több erőszak, kegyetlenség. Ezt mutatja be, „kelti életre” a Sókirályság?
A kegyetlenség, a megalázás és az erőszak a gyerekkori traumáimból következően természetes közegem, a határain kívül nehéz hinnem abban, hogy a harmónia a normalitás részét képezhetné. Nálam a kegyetlenség, a megalázás, az erőszak a norma formája, nyelvi kifejlődése. Ehhez alkalmazkodtam a versekben, úgy érzem, ebben a világban mozgok a legbiztonságosabban. Ezt a valóságot megértem, és ez a valóság ért engem meg.
A szerzett tudás komoly előnyt képvisel: mindig a beteg, a csonka, a megalázott, a töredezett, a sérült vonzott, a tökéletes, makulátlan, sebektől megóvott emberi élet hidegen hagy, feltáratlan ökoszisztéma az én felfogásomban, távoli, sejtelmes, misztikus.
A kötet első ciklusában mintha Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszait egy (metafizikai és hétköznapi) horror szűrőjén passzírozták volna át – a gyerekkor ijesztő, rémületes, erőszakolt világgá válik, a gyerekkórház a halál levegőjét árasztja. A felnőtt/apa/férfi bántalmazó, az esti mesék világa kegyetlen családi drámává válik, a szülő-gyerek kapcsolat bűnnel teli pokol. Miféle világtapasztalatból merít?
A kórház, a betegség nagy tapasztalatom. A kórház egyéni, sehol máshol nem alkalmazható szabályokhoz köt, a betegségek köztársasága veszélyes kihívások (kötelezettségek) elé állítja az odakényszerített állampolgárt. Én folyamatosan magamon tudom a gyerekként megismert súlyosan beteg és haldokló gyerekek tekintetét, nem szabadulok a figyelmüktől. Ez nem érdemel sajnálkozást, a valóságot soha nem határolhatja pozitív vagy negatív előjel, a valóság van, és kész. Úgy fogadom el a létezést, ahogy kaptam, amennyit tudok, változtatok rajta, lényegi mondanivalója, az összes kegyetlensége, megaláztatása, erőszakja természetes nyomelem, hozzám tartozik, mint az anyanyelvem és a lakcímkártyám.
A gyerekkorom területén betegség, halál, kórház, szadizmus, trauma, elmegyógyintézet és börtön épült, ezekhez volt és van térképem, ez volt a megszokott. Állapot, ami rendellenességében a rend megvalósulása. A kaotikus, rendkívüli állapotokban valamiféleképpen esélyt kap a nyugalom, akárhogy van, a gonosz és méltatlan helyzet kitermeli a hozzá köthető játékszabályt, alárendeltjeitől az alkalmazkodást. Hogy én ebből a bűvös körből kikerültem, törvényszegést követtem el. Harmincöt évesen a családtörténetem rég a hátam mögött kellett volna hagynom, akárhogy akartam, kerestem a megfelelő kivédési stratégiát, elhallgatást, ezek a történetek folyamatosan tolakodnak elém, mindegyik történet láthatósági mellényt visel, önállóságot követel magának. Legyen, én belementem a játékba, szófogadó vagyok.
Egy párkapcsolat utáni állapotban is, aminek kínzó stációit a második ciklus villantja fel? Önmarcangolás vagy elbocsátó szép üzenet?
Elbocsátó szép üzenet, azonban tíz év házasság után az elbocsátott fél én vagyok, és önhibámból nem szépen, ez a magánélet szférája, nem érdekes. Utólag úgy gondolom, hogy a valóságon keletkezett sérülések után a ciklus verseiben maradjon meg, mint tartós anyag, a szerelem/a házasság képviselte eszménykép, mert hittel vallom, hogy a házasság intézménye, szentsége – ha az én életemben nem is a legtökéletesebben alakult –, érvényes és szép találmány, mint Pascal gondolatai vagy a Szajna hídjai. Az éggel áll összeköttetésben, az égi természethez tartozik, és ezt minden patetikusság nélkül mondom, hiszek benne.
A harmadik ciklus már a világléptékben, létértelemben „kegyetlenkedik”, jön a sóval behintés? Vagy már rég megtörtént?
A mostanában divatos klímaszorongás nálam a vártnál jóval előbb, 2009-ben jelentkezett. Azóta, hogy van egy Odüsszeusz nevű törpemalacom, komoly szemléletváltozás történt, áttértem a vegetáriánus életmódra, az élelmiszert családi gazdaságokból igyekszem beszerezni, biotisztítószert használok, leszoktam a túlzott műanyaghasználatról, és minden igyekezetemmel csökkenteni próbálom az ökológiai lábnyomom. A Poszeidon-kórterem címmel ellátott ciklus egy-egy versét például öt éve, Thesszalonikiben írtam. Nyugtalansággal töltött el a város Arisztotelészről elnevezett terén tétlenül kóválygó menekültek és a tengeren ijesztő hatást nyújtó, a kifosztást szimbolizáló tankhajók látványa, a tudat, hogy az ember itt és most megalázza a teremtést. Négy éve Görögország egyik kis üdülőhelyén nyaraltam, és az egyik pillanatban a tenger egy tintahalat sodort a partra. Mély megdöbbenést okozott, mintha belopakodtunk volna az Isten teremtette paradicsom kertjébe, hogy vandál módon letörjön egy-egy ág, meghaljon egy-egy ott élő állat, durva hangunktól megriadjon a természet. A tintahal és megannyi társa nem a miénk, a tintahal a teremtésé, arra minket senki nem jogosított fel, hogy teremtőként viselkedjünk, azt képzeljük, rendelkezhetünk a tintahalak és a tengerek autonómiája felett. Mostanában sokszor jut eszembe Krisztus szőlőművesekről szóló példabeszéde: „Amikor majd megjön a szőlő ura, vajon mit tesz a szőlőművesekkel? A gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlejét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.” Megnyugtat, hogy Krisztus jószándékú, türelmes és megbocsátó.
+1 kérdés:
Korábban tervezett részben a cigány, részben a török származásához kapcsolódó meséskönyveket és drámakötetet is. Hogy áll velük?
Folyamatosan dolgozom rajtuk, az MMA-ösztöndíjam pályázati anyagában egy török tematikájú mesekönyv és egy drámakötet megírása szerepel. Külön tetszik, hogy a törökséghez-cigánysághoz tartozó mítoszok térképein indulhatok el, mióta tart a járvány, nem jártam külföldön, ezért jó ez a képzeletbeli utazás. Jelenleg beérem az ismeretlen, a fantázia segítségével bejárható területek felfedezésével, a talált motívumok, szimbólumok magánhasználatba vételével, olyan játék ez, mint elmenni egy távoli városba, és úgy érkezni vissza, hogy magam értelmezem a látványt, a szerzett tapasztalatot, a várost. Magánmítosszá, magánüggyé alakíthatom.
