Több mint negyven év kellett ahhoz, hogy átkerüljek a barikád másik oldalára. Ennyi kellett, hogy szülőként is elsős legyek, hogy megérjem az első napot az iskolában. Nem teljesen első nap ez, hiszen az elősuli (vorschule) már megágyazott ennek az eseménynek, az épület ugyanaz, az osztály is csak pár teremmel van arrébb, ugyanazzal a villamossal kell menni. És ugyanolyan nehéz felkelni, mert a nyári időszámítás, a vakáció féktelensége még ott rezeg az idegpályákon. Még ennél is boldogabb helyeken már a gyerekek/kamaszok belső órájához igazítják a kezdést, mert a gyereknek alvásra van szüksége, és azt is tudják boldogabb helyeken, hogy nem lehet mindig ágyba parancsolni őket. Így aztán van, ahol háromnegyed kilenckor (a seattle-i iskolakerület 18 iskolájában) vagy kilenckor (Finnország) kezdődik a tanítás. Ott egyébként az alsó tagozatban legtöbbször félórásak az órák és bizony van 55 perces szünet is. Kutatások egyébként kimutatták, hogy a kamaszoknál a későbbi kezdés több alvással és jobb tanulmányi eredményekkel jár.
De ne szaladjunk ennyire előre, ez még csak a Dusinál is álomittasabb apák (igen, én) illúziója, bár ahogy elnézem az egyre rugalmasabbá váló osztrák oktatást, könnyen lehet, hogy ők is átveszik mindezt. Mert amúgy – főként a miénkhez képest – igencsak forradalmi. Például abban, hogy itt úgy képzelik, hogy nem feltétlenül bűn, ha az iskolában jól érzi magát a gyermek. Ezért is él a schultüte hagyománya. Ez egy nagy papírtölcsér, amit kreatívabb anyák (az én nejem) otthon is megtudnak csinálni, mások viszont egyszerűen megvehetik a boltban. A lényeg, hogy ebbe kerül egy csomó finomság, apróbb tanszerek, mintha csak egy előrehozott, szeptemberi mikulás próbálná elvenni az iskolakezdés szorongását.
Ráadásul Dusiék az iskolában is kaptak egyet, igaz, kisebbet, s azt is a praktikum és a csábítás kettőssége hatotta át: volt benne ceruzahegyező, fogkrém, eperízű(?) PEZ cukorka, valamilyen szójából készült ropogtatni való, matricák és egy öteurós kupon a tanszerbolthoz. Mert az el is felejtettem mondani, hogy itt egyelőre messze nem nagy érvágás az iskolakezdés. A tölcsér és a belevaló került eddig pénzbe, de mást semmit nem kért az iskola, még egy füzetet sem kellett vennünk. Pusztán önszorgalomból, és a régi reflex gyanánt vásároltunk ezt-azt, szinte csak a magunk megnyugtatására.
Egyébként én nem sok mindenre emlékszem az iskolakezdésemről. Tán csak annyi rémlik, hogy haza akartam vinni egy színesebb könyvet, de nem azt lehetett (tán tankönyv volt?), hanem egy másikat, egy szürkébbet, unalmasabbat – az volt az ajándék. Meg az van meg élesen, hogy milyen csúnyán írtam. Milyen ügyetlenül véstem be a füzetbe a betűk formálását majdan segítő formákat, hurkokat és jeleket. És hogy milyen ronda ma is az írásom, rajtam kívül szinte senki sem tudja elolvasni. De még én se: ha túl gyorsan kell írnom, és a jegyzet „kihűl”, eltelik pár nap, akkor a kódfejtők türelmével próbálom felfejteni a saját krikszkrakszaim értelmét. Így aztán csak szökőévenként küldtem képeslapot, amikor ez még divat volt. Anyámék sokáig őriztek egy Monacóból küldött lapot, amelyről csak az derült ki számukra, hogy jól érezzük magunkat. De ha nincs a jól beazonosítható épület, tán azt sem tudják meg, hogy hol voltunk.
Állítólag a suliban nem a magyar folyóírást tanulják majd meg a gyerekek, hanem az osztrákot, és ez nem mindenben azonos a miénkkel. Bizonyos betűket egészen más logika alapján írnak le. Nem tudom még, hogy evezünk majd az osztrák és a magyar kultúrkör között, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, de van pár hónapunk kigondolni. Én ugyanis azt szeretném, ha úgy lenne kozmopolita a gyerek, hogy közben nem tekintene idegenként Móriczra, Ottlikra vagy a mohácsi csatára. Persze Thomas Bernharddal, Schnitzlerrel és Zweiggel sem járunk rosszul, és örülünk majd a Habsburg hegemóniának, de azért nem akarom, hogy neki térkép maradjon a táj. És lehetőleg ne csak géppel szálljon fölébe, hanem az is otthonként maradjon meg. Hiszen abból, bármilyen tágas is a világ, azért nincs olyan sok.
Magamtól nem félek, én – még ha rám is ragad majd valami a most még rejtélyes német nyelvből – megmaradok csetlő-botló magyarként a császárvárosban. Dusi és a nejem sokkal alkalmasabb az osztrák állampolgárság megszerzésére (amit messze nem adnak könnyen), Ernyey Bélának vagy Christoph Waltznak kell lenni ahhoz, hogy az ember „államérdekből”, gyorsított eljárásban megkapja. Bár utóbbit ezer szál köti Bécshez (ott született, járt iskolába, és kezdett el színészként dolgozni), míg Ernyey idején Magyarország még nem volt túl rokonszenves hely Nyugatról nézve.
Ma, a boldog békeidőkben viszont alaposan megnézik, hogy kiből lehet büszke polgár, s kiből nem. Ráadásul a nem itt született, hanem honosított osztrákoknak a kettős állampolgárságot sem engedélyezik, legyen csak az új hazájához lojális. Hát én egyelőre a saját kusza, ká-európás életemhez vagyok lojális, amit nem mindig könnyű okmányokkal visszaadni. Talán ezért is lettem író, hogy más papíron, más szereplőként legyek világpolgár.
