Orbán Viktor bedobta a 200 ezres minimálbért, s távolságtartó, zárt mimikával – ahogy csak egy XIX. századi lornyonos-cilinderes párosítás képes érdeklődni a világ dolgai iránt – figyelte, hogy emelkednek, süllyednek a munkáltatói kebelek, hogy guvadnak a szemek, s miként tör előre a torkokból valami, amit mindközönségesen hápogásnak hívunk. Midőn a honi cégek érdekképviseleti szervezetének elöljárói artikulálni tudták mondanivalójukat, olyasmire hivatkoztak, hogy egy ilyen drasztikus béremelést sok ezer cég nem bírna ki. Hacsak nem jár párban érdemi adó- és járulékcsökkentéssel.
De ez a mondás nem tört át a miniszterelnök kampánysüketségén. Hisz 200 ezres beígérést relativizálni nem szabad, főként az igazsággal nem. Azzal, hogy a kormányfő hatalmat akar, illetve bevételt, és úgy érzi, most mindkettőt megkaphatja. A felkeményített minibálbérről való diskurzus hónapokig kitart, és a látszat sem kopik, miszerint a miniszterelnök tényleg oda szeretné adni ezt a pénzt a magyar melósnak – ahogy amint módja volt rá, a gyermekes családokat is megtámogatja jövőre a 2021-ben befizetett szja-juk visszaküldésével. Hiszen ami a kormányon múlik (lásd: az adóbevételek kezelése), azt Orbán Viktor megcselekszi, de a minimálbér felkeményítése ugye közös döntés, s a haszonleső cégvezetők (mindközönségesen: kapitalista kizsákmányolók) megakadályozzák ezt.
És mivel annyira sűrű a politikai napirend, hogy a lopási ügyek, a politikai bulvárbotrányok, az állami buzizás és a nonstop karácsonyozás-gyurcsányozás mindent kitakar és kitöröl, az emberek zömének nem ködlik fel, hogy az állami cégeknél a béralku nyáron köttetett meg (értsd: az év első felében a tavalyi bérért kellett melózni, miközben a drágulás lelépte a fizetéseket), azaz az állam nem sietett megtámasztani robotosai életszínvonalát.
Ahogy az sem egyértelmű sokak számára, hogy Orbán Viktor bárminemű egyeztetés nélkül megemelhetné a minimálbért, legalábbis annak nettóját. Például, ha adómentessé teszi (az állami sarc aztán tényleg az ő asztala). Ebben az esetben a munkavállaló többet kasszírozna, a munkaadó terhei nem nőnének, sőt – igaz, az állam bevételei apadnának évi 200-300 milliárd forinttal, de ezt a summát úgyis elkölti a kormány mindenféle csip-csup ügyre, például vadászati világkiállításra. (Nem vitatjuk Kovács „Vizslapózoló” Zoltán államtitkár igazságát, miszerint a vadászok által menedzselt vadgazdálkodás fontos az agráriumnak és a nemzetgazdaságnak, azt viszont igen, hogy ennek szenvedélyvezérelt, pazarló megjelenítése előbbre való ügy lenne sok tízezer család anyagi helyzetének megkönnyítésénél.)
Csakhogy Orbán Viktor egyetlen fillérről sem akar lemondani, márpedig minél vaskosabb a minimálbér, annál több az állami adóbevétel, és annál nagyobb a politikai haszon – miközben mindkét tétel költségét és kockázatát a munkaadók viselik.
Úgyhogy a miniszterelnök nem véletlenül emelt be újabb bűnbakot a kampányba: a kapzsi kapitalistákat. Akik ugyan nem olyan félelmetesek és kézzelfoghatóak, mint Soros György vagy a buzilobbi, de ahhoz megfelelőek, hogy legyen kire mutogatni a kabinet teljesítményhiánya miatt, illetve, hogy – önnön akaratukon kívül – segítsenek napirenden tartani a témát. Megjegyzendő: a trükk már bejáratott, a különböző ágazati különadók esetében ugyanígy tolta át a felelősséget Orbán Viktor a távközlési cégekre, az élelmiszerláncokra stb.: az átlagember akkor is a harácsoló kapitalistákat szidta, akik egyébként annak a plusztehernek a részét hárították tovább, amit az állam nyomott rájuk.
És ebben az esetben is működött a dupla haszon elve: Orbán Viktor költségvetése a pénzénél volt, míg a miniszterelnök ázsiója szépen kerekedett, hisz ő volt az ember, aki próbálta megzabolázni a fékevesztett profithajszolókat.
Persze néha egy-egy villanásnyi időre úgy tűnik, mintha a király, bocsánat, kormányzó meztelen lenne. Most például Dóra rántotta le róla a leplet. Dóra, akit ismétlődő szülés veszélyére hivatkozva nem alkalmazott tovább egy országos állami szerv. (Melynek immár a Kúriától is papírja van, hogy anyasága miatt diszkriminálta egyik munkatársát, és ez megengedhetetlen.)
Miközben a kormány hivatalosan a nagy demográfiai fordulatra biztat mindenkit, hogy szűnjön be végre a magyarfogyás és gyarapodjon a nemzet. Aki viszont e szerint jár el – vagy saját belső indíttatása, vagy a kormányzati intenciók nyomán –, az könnyen pórul járhat: ez a rezsim csak a közvetlenül és rövid távon beszedhető dupla hasznot (értsd: a keményen dolgozó és nem túlságosan megfizetett alkalmazottat) szereti. Hacsak nem arról van szó, hogy kizárólag békaperspektívából (azaz a kisember szemszögéből) tűnik így az ügy, miközben a helyzet úgy áll, hogy az állam biztosít elegendő időt egy asszonynak, hogy kedvére szülhessen, miközben munkát ad egy embernek (pardon, férfinek) is. És ez bizony win-win helyzet, csak éppen a hatalom számára.
