Hogy mit keresett a Kartali Asszonykórus és a Varsányi SzIrének feminista kórus a szocialista időket idéző patyolatban, és miért „vittek magukkal” vendégeket? Miért énekeltek a hagyományos vagy modern dallamokra a láthatatlan, fizetetlen munkáról? Honnan jött az asszonyok ajkára a „Jaj, megáll a világ, ha mi leállunk” feminista mondat? A válaszokat egy különleges együttműködés és művészeti projekt adja meg.
Közösségi híradás
„A sóhajtást most énekre cseréljük, a személyesben a közöst keressük” – hangzik el a HÍRDALCSOKOR nyitó énekében. Ez az egyik esszenciája mindannak a munkának, amit Alicja Rogalska, Londonban élő lengyel képzőművész, Erdődi Katalin kurátor és Annus Réka népdalénekes még 2020-ban indított el a Kartali Asszonykórussal. Megkeresték a Pest megyei Kartalon évtizedek óta működő dalárdát, és együttműködést ajánlottak: írják át közösen és adják elő aztán a sokat énekelt Galga menti dalokat úgy, hogy azok a személyes történeteikre és a közös sorsra reflektáljanak.
Mindezzel tulajdonképpen a vidéki élet mindennapjairól és meghatározó eseményeiről adtak hírt, felelevenítve a népi átköltés hagyományát, amit a kihangosítás feminista gyakorlatával ötvöztek.
„Ha valakinek a személyes történetét egy egész női kórus adja elő, ezzel az egyén hangját erősítjük fel” – fogalmaz Alicja Rogalska. Ugyanakkor a személyes élettörténetek (például a kényszerházasság, a gyerekként elkezdett kemény munka, az italozó férj) sokszor nem egyediek, ahogy a politikai és társadalmi változások (a rendszerváltás, az elvándorlás) is hasonlóan érintik a falusi asszonyokat.
Az alulról szerveződő közösségi híradásnak pedig újra létjogosultságot ad az a változás, amely a magyar médiában történt az elmúlt években. A közös munka nyomán megszülető HÍRDALCSOKOR és az azt bemutató videóklip, kiadvány, kiállítás és utcai performanszok betekintést adnak a sokak számára ismeretlen világba: a magyar vidék nők által megélt valóságába.
Csoda volt
A Kartali Asszonykórust a helyi téesz női munkásai alapították 1969-ben az országos mozgalmat kirobbantó Röpülj, páva! tévéműsor nyomán – akkoriban közel ezer népdalkör indult az országban (a mai nézőszámok ismeretében elképzelhetetlen, hogy már az első adása is ötmilliós nézettségű volt). 1982-ben a kórus újjáalakult, és azóta is a település kulturális életének meghatározó szereplőjeként működik. Belföldön és külföldön egyaránt sikeresek, a népzenei találkozókról rendre díjakkal térnek haza. „A kórustagok mind dolgozó asszonyok, munkásasszonyok voltak – építőipar, téesz, cukorgyár” – mondja egyikük a kiadványban megjelentetett interjúban. Az asszonyok számára a kórus fontos közösséget jelent, a kiszakadás lehetőségét a mindennapi kemény munkából és a családi problémákból.
„Feldob, hogy a próbán ott vár a fotelem, beleülök, és minden bánat elmúlik – mondja Kozjárné Marika, aki 27 éve tagja a kórusnak. – Elmondjuk egymás dolgait, elfelejtjük az otthoni szomorkodást, összetesszük mindig, hogy kinek mi volt a gondja-baja. Amíg nem jön a vezetőnk, addig beszélgethetünk. Utána csitti van.”
A Kartali Asszonykórus sajátossága, hogy nem csak idős asszonyok a tagjai. Bár a középgeneráció teljesen hiányzik (a középkorú dolgozó nők többnyire nem érnek rá, vagy előfordul, hogy a férjek nem engedik el őket), de egészen fiatal lányok is járnak a körbe, éppen az erős, támogató közösségi jelleg miatt, ami életben tartotta a kórust ennyi éven át. „Az asszonyok fűztek meg minket – meséli Varga Veronika. – A falubeli fiatalok cikiztek egy ideig emiatt, de nem érdekelt. Nagyon szeretünk járni, jó a hangulat, bármit meg tudunk beszélni egymással.”
A személyes beszélgetések kaptak teret abban az alkotófolyamatban is, ami a HÍRDALCSOKOR létrejöttét megelőzte. A közös alkalmakon kötetlen formában meséltek az asszonyok Katalinnak, Alicjának és Rékának az egyéni sorsukról, sokszor egymással is vitázva a közös tapasztalásokról. Katalin – Réka segítségével – a repertoárban szereplő daloknak új szöveget adott a megosztott történetek nyomán. „Nem volt ez új típusú éneklés nekik, az eredeti formát, műfajt, témákat megtartottuk, és a megszólalás módja sem változott” – mondja Annus Réka. Az eredetileg mezei munkások által énekelt, úgynevezett summás dalok szolgáltak például alapul a láthatatlan munka bemutatására – ezeket hallhattuk a Patyolatban.
A háromnapos intenzív műhelymunkán közösen „tisztázták le” az átírt dalokat, és az új szövegeket Réka vezetésével próbálták az eredeti dallamokra. „Az nekünk egy olyan csoda volt, hogy a régi történetek ott voltak dalban, és minden stimmelt. Szemünk-szánk tátva maradt, ilyet hogy lehet, gyönyörű szép!” – lelkendezik Marika, aki pár hónappal később maga is kapott születésnapjára egy az életéről szóló, átírt dalt a kórus tagjaitól.
A kartali műhelymunka során összeállt dalcsokorról videóklipet is forgattak. Ezt a munkát és a közös alkotófolyamatot dokumentáló werkfilmet kiállításon mutatták be 2021 tavaszán, az Off-Biennálé Budapest keretében, de akkor még elmaradt az a performansz és városi séta, amelyen most szeptemberben vehetett részt először a közönség.
Kapcsolódás a városhoz
Már önmagában hatalmas ereje van annak, ha egy asszonykórus megjelenik egy köztéren, és kiereszti a hangját. A Pollack Mihály téren azonban ennél sokkal több történt.
A HÍRDALCSOKOR életre kelt és megmutatta a kapcsolódását a városhoz, és azt, hogy mi dolga van vele a városi embernek. Az asszonyokkal szemben egyszínű (kék, piros, zöld, rózsaszín, lila) ruhákban felálltak a Varsányi SzIrének, akik öltözékükkel a kartali népviselet színvilágát idézték meg. Ők árnyalták, visszhangozták, felerősítették mindazt, amit az asszonyok megjeleníteni kívántak – és persze hozzátették a saját üzeneteiket a saját módjukon.
A Varsányi SzIrének baráti társaságból szerveződött amatőr kórus, amely leginkább popszámokat dolgoz fel. A feminista jelző – Szári Laura karvezető szerint – jobbára kívülről jött, de abszolút tudnak vele azonosulni. „Demokratikusan működünk, figyelünk egymásra, általában nőket érintő témákkal foglalkozunk, jórészt női előadók dalait dolgozzuk fel. Számunkra mindebből az a legfontosabb, hogy ezt közösségként tesszük.”
És hogy került a városi fiatal nőkből álló sziréncsapat az asszonykórus mellé? „A köztéri performansz és városi séta fázisában bővítettük az együttműködést – mondja Erdődi Katalin. – Szerettük volna a városi terekhez, városban élő nőkhöz kapcsolni az asszonykórust. A Varsányi SzIréneket igencsak megmozgatták a HÍRDALCSOKOR szövegei, témái – különösen a láthatatlan munka kérdése –, és izgatta őket, hogy reflektáljanak rájuk. Lényegében megalkották a saját hírdalcsokrukat, popdalokat átírva.”
A szirének ellátogattak Kartalra, megmutatták a saját átirataikat az asszonyoknak. „Mi ilyet nem is hallottunk előtte, nagyon furcsa volt, nem tudtuk elképzelni, mi lesz ebből – vallja be Marika. – Aztán annyira összehangolódtunk a sok gyakorlásban, hogy már szinte hiányzik az együtt éneklés.”
„Amikor először találkoztunk, még nem volt begyakorolva az ének, elég cincogósra sikerült – idézi fel Laura. – Aztán az asszonyok felálltak, elkezdtek énekelni. Elképesztő erő volt benne. Ez a projekt erről is szól – hogy nem kell ugyanolyannak lennie. Ugyanakkor mi sokat tanultunk tőlük. Sokkal hangosabban éneklünk azóta.”
Nem csak a Varsányi SzIrének kapcsolták a városhoz az asszonyokat a különleges séta első állomásán. A „nyitódal” után az asszonyok személyes történeteket olvastak fel, amelyekben rendre felbukkant Budapest. „15 évesen kerültem fel Pestre. Fodrász akartam lenni, de nem lehettem. Anyu kijelentette, »mész és dolgozol«. Az Örs vezér téren dolgoztam egy büfében mint felszolgáló. Ott lettem szerelmes egy szőke, kék szemű, csodálatos hercegbe. Ő is szerelmes lett belém. De lebuktam, mert megláttak a kartaliak a buszról. Kikaptam nagyon” – szólt Kozjárné Marika története.
„1971-ben a Kerepesi úti gumigyárba mentem dolgozni. Ott voltam 2011-ig. Negyven évig. Mint kézbesítő kezdtem, tizennégy évesen. Amikor odamentünk dolgozni, nem volt még olyan korszerű. A korom szállt, mint a boldogság, mindenhol. Főleg a nyári időszakban – amikor melegünk volt és izzadtunk –, vagy ha épp esett az eső, mikor jöttünk haza a vonaton, hozzáértem az arcomhoz, és végig csupa korom voltam, csupa fekete. Negyven évig jártam Pestre, de a mai napig félek, ha Pestre megyek. Egyszerűen nem bírom a tömeget” – hallottuk Mártáné Marikától.
Meghallani a hangjukat
„A Pollack téri jelenet arra is rámutat, hogy az idősebb nők hangját ritkán halljuk meg, és ritkán vesszük őket komolyan, pedig megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk – mondja Katalin. – Olyan emberekről van szó, akik rengeteget küzdöttek, megéltek, sokat tanulhatunk tőlük, hozzáállásban is.”
Merthogy rengeteg humorral mutatják be mindazt a küzdelmet, a kemény munkát, amely meghatározza mindennapjaikat. „Cukorgyárba, téeszbe szegődtünk / Nemegyszer volt cukor a fizetségünk, / Segédmunkát vállaltunk, ha kellett, / Férfisorban, kőművesek mellett… Rendszert kárpótlási jeggyel váltunk, / A borsótermelésbe belevágtunk, / Piacoztunk, nagybanira jártunk, / Hol furfanggal jó helyet találtunk.”
Mindezek azt is mutatják, hogy a politikai és társadalmi változások nem könnyítettek a falusi emberek életén, a kemény munka életük meghatározó eleme maradt.
A Varsányi SzIrének „reakciója” mindezekre mintha az asszonyok felszabadításáról szólna. Amikor felcsendül az asszonyének után az I want to break free (Szabad akarok lenni) című Queen-sláger, vagy a nehéz asszonysorsot (válást, családon belüli erőszakot, italozó férjet) bemutató dal után a So don’t get married girls (Ne házasodjatok meg, lányok), egyszerre szolgál kontrasztként és megerősítésként – a (női) szolidaritás megnyilvánulásaként.
„Ahogy maga a közös séta is – mutat rá Katalin. – A séta legfőbb jellemzője a tempó. Az általunk megszokottnál lassabban haladunk. Mindez alkalmat ad felfigyelni arra, hogy mit jelent a szolidaritás, együtt mozogni másokkal.”
„Többször mentem a menet elején a séta során, és megdöbbentően nehéz volt igazodni a mögöttem lévőkhöz. Akkor ment a legjobban a közös vonulás, mikor az egyik idős kórustag vette át a vezetést” – teszi hozzá Réka.
A Pollack Mihály térről induló menet a Károlyi-kert és a Patyolat érintésével végül egy urbánus helyszínre érkezett meg, a Deák térre. Itt már a tér használóival is felduzzadt a közönség, de addig is jókora figyelmet keltett a menet, amerre járt. A párban vonuló, népviseletbe öltözött asszonyok, a színes ruhás szirének és a meghatározhatatlan összetételű sétaközönség különös elegyet alkotott. A séta eredetileg május 1-jén lett volna, a hagyományos felvonulásjelleggel, de a körmenet hagyományait is felidézte, és akár demonstrációnak is tekinthető volt az esemény.
A közös munka egyik deklarált célja a tudásátadás volt – számos relációban. Arra a kérdésre, hogy a projekt elindítói mit tanultak az együttműködésből, Katalin azt válaszolja: „pont azt, amit mi is szerettünk volna átadni: a megnyílás erejét, s hogy milyen fontos a személyes történetek megosztása. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a kórustagok a korábban csak egymásnak elmondott történeteket a nyilvánosság elé tárják. Büszkék vagyunk rá, hogy ez velünk párbeszédben tudott megtörténni. És arra is, hogy ez velük marad. Azóta maguk is írtak át dalt.”
„Engem abban erősített meg a közös munka, hogy nem mindig új utakat, lehetőségeket kell keresni, hanem abba energiát tenni, ami van – így maradhatott fenn ez a közösség ennyi évtizeden át” – mutat rá Réka. Tomasz Rakowski lengyel kultúrantropológus a HÍRDALCSOKOR megszületését dokumentáló „Nem cukorból vagyunk, hanem betonból” című kiadványban a szolidaritásról is beszél: mit lehet tanulni a vidéki élet közösségi gyakorlataiból, amelyek gyakran a népi hagyományban gyökereznek.
„Folyamatosan foglalkoztat minket a kérdés, miként építsünk mozgalmat, hogyan legyünk aktivisták, hogyan tegyük fenntarthatóvá az aktivizmust. Elég, ha ránézünk erre a negyven éve működő önszerveződő közösségre, és megtalálhatjuk a válaszokat” – mondja Katalin, hozzátéve: a projektben a tudásátadás szempontjából az is fontos volt számukra, hogy társadalmi szinten mit lehet tanulni a vidéken élő emberektől.
