A szocialista korszak művészetével kapcsolatban sokat szeretünk beszélni a sorok közötti üzenetekről. Túl azon, hogy ennek állandó hangsúlyozása alapvetően nem más, mint egy amúgy kiváló alkotónemzedék politikai legitimálása – a rendszerben működtek, de azért valahol ellene –, természetesen van benne igazság. Csak talán mélyebb a politikai szintnél. Filmeknél maradva, amelyek elkészülésében egyértelmű volt az állami kontroll, olyan művekről van szó, amelyek nem kérdőjeleztek meg hivatalos alapértékeket, történelmi értékeléseket, nem léptek ki az elfogadott történettípusok keretei közül, nyelvezetük sem volt provokatívan formabontó, és mégis, egy-egy szokatlan hangsúllyal, helyszínnel, cselekményszállal, dialógussal, mélyebb karakterábrázolással rávilágítottak súlyos társadalmi ellentmondásokra, és őrizve a moziélmény hagyományos varázsát, elgondolkoztatták a nézőket. Gondoljunk csak Fábri Zoltán, Makk Károly, Bacsó Péter vagy Kovács András munkáira.
Ha általános jegyekre figyelünk, az amerikai (és bármely más) filmiparra ugyanígy érvényes ez a képlet. Itt nyilván a politikai kontroll nem játszik szerepet, de az üzleti megfontolások, a magas nézőszám hajszolása korszakonként kialakítja a megbízható trendeket, amelyektől a producerek nem nagyon szeretnek eltérni. Mindenesetre a jelentős alkotók itt is szigorú keretek között mozognak, kivételes találékonyság és tehetség kell hozzá, hogy a „sorok között” elmásszanak az esztétikumig. De Hitchcock, Coppola, Scorsese, Tarantino és mások példája fényesen igazolja, hogy ez lehetséges. És újabban egyre többször derül ki, hogy a sorozatdömpingben kialakult toposzok sem jelentenek feltétlenül gátat.
Utóbbinak fényes példája egy HBO GO-n látható, új amerikai minisorozat, A Fehér Lótusz. Egyértelműnek tűnik, mire számíthatunk, és nincs is ellenünkre. Hawaii lesz a helyszín, egy luxusszálloda, ez igazán kihagyhatatlan kis nyaraláspótló ajánlat, egzotikus képek, hú. Az odatartó hajón feltűnnek Mossbacherék fiukkal, lányukkal és annak barátnőjével: ez az, családi vígjáték. A félnótásnak látszó apa duzzadt heréi miatt retteg, hogy rákja van, mennyit fog ez bénázni, aztán a végén kiderül, hogy semmi baja. Aztán ott van egy fiatal nászutas házaspár, Rachel és Shane, szépek, vagyis jön majd egy kis válság, majd békülés. Feltűnik persze egy magányos, molett, idősödő, depis nő: Tanya anyja hamvait jött a tengerbe szórni. Ő a fűszer, prüszkölhetünk a kuncogástól, amíg nem talál magának valakit. És hát a szálloda személyzete is a helyén, a kis pattogó-ügyeskedő igazgatóval.
De elég néhány „apróság”, hogy mindez más irányba mozduljon. Mossbacher apuka már az első rész végén értesül róla, hogy nem rákos, amitől aztán úgy felszabadul, hogy elkezd őszinte lenni, mindent kitálal magáról, a házasságáról – a gyerekeinek is. Amivel persze felkavarja a fegyelmezett jóléti állóvizet, feltépve az anya lelki sebeit, visszaigazolva a gyerekek kamaszosan lázadó pózait. Tanya bejárja a rászabott dramaturgiai utat, de közben ráönti magát a wellnessrészleg fekete vezetőjére, Belindára, és támogatást ígér neki egy magánvállalkozás beindításához. Rachel és Shane is elindul a filmes nászutasok pályáján, de felhőtlen boldogságuk azonnal megtörik: a fiú úgy érzi (és jól), hogy nem a megrendelt szobát kapták meg, nem tud belenyugodni, megzökken, és fordulatos párbajba gabalyodik a szállodaigazgatóval.
E pár tudatos félresiklásnak, trendszegésnek köszönhetően Mike White sorozatából szinte észrevétlenül, sajátos hangulatú, szatirikus társadalmi-lélektani dramedy lesz. Amely a történet második felében ránk zúdítja az egyenlőtlenség, a világunkat átható alá- és fölérendeltségi viszonyok minden gennyét, búját, bánatát. Mossbacherék jómódúak, de az asszonynak állandó stresszbe kapaszkodva kell tartania magát kiizzadt karrierjén. Lányuk és barátnője, Paula kapcsolatát eltérő társadalmi státuszuk feszíti. De amikor Paula fölszed egy helyi fiút, ő van felül, ami nyomasztja, és úgy próbál igazságot tenni, hogy belerángatja Mossbacherék kirablásába. Mert a gazdagok az igazi rablók. Tanya könnyelműen ereszkedett le Belindához, nem tud anyagilag segíteni neki, és így szószegőként kell elválnia tőle. Rachel pedig, aki szerény újságírói pályán mozog, azzal szembesül, hogy férje saját rangja védelmében harcol a szobáért, nem engedheti meg, hogy egy közönséges alkalmazott, legyen bár szállodavezető, fölébe kerekedjen. És amikor meglátogatja őket Shane anyja, hogy fellengzős agresszivitással demonstrálja, a fia életében ő marad a főszereplő, végképp rádöbben, hogy teljes értékű emberként nem lehet helye a magasabb kasztban.
Ám, ahogy az várható, az igazságérzet, a méltóság lázongó szikrái kihunynak, mindenki elfogadja sorsát. Van, aki boldogabban, mint eddig, van, aki kényszerűen. Az alkotók is megbékülnek a trendekkel, a lezárásnál belemártják a sorozatot egy adag szirupba. Számunkra pedig mindezek után marad egy nap, hogy eldöntsük, merre tovább. Egy nap boldog megvilágosodás. Nem kevés egy szar világban.
