Gyűlöltem kötélmászni. Gyűlöltem a kötél durva anyagát. A tornaórára elrendelt öltözékhez nem tűrték a hosszú melegítőt, dresszben pedig elkerülhetetlen volt a súrlódás.
A tornatanár hol káromkodásokkal kísérve, hol ordítva, hol fülsiketítő sípolással gondolta idomítani a 35 diákot. Szeretett bókolni a csinos tinilányoknak, kézenátfordulásnál szívesebben segítette őket, mint behemótabb társaikat. Az ügyesekben, a gyorsakban és a sportolókban partnert remélt az ügyetlenekre, lassúakra és szabadidejüket mással töltőkre tett metszően gúnyos megjegyzéseihez. De hiába. Így aztán még dühösebb lett.
Talán elvetélt nehézatléta vagy vállalkozó volt, talán nem jól szerette az édesanyja, de az évek múlásával egyre inkább éreztette, hogy ő nem a kötélmászást gyűlöli, hanem a diákokat.
Igazi macsó volt. Sosem beszélgettünk, nem is voltam kíváncsi rá, hogy szereti-e a tojásos nokedlit, Párizst vagy a törpenyulat, ahogy arra sem, hogy a nők vonzzák-e inkább vagy a férfiak. Beszélték, hogy a nagykamasz lányokat nem veti meg. Azt reméltem, örökre elfelejtem.
Ám 2021 augusztusának utolsó hétfőjén egy magát felelősnek gondoló, a Befolyás-barométer szerint évek óta Magyarország első negyven legbefolyásosabb személye közé tartozó közéleti szereplő – gondolom, kicsit az értőkre ki is kacsintva – így szólt a tanévnyitón: "Azt már nehezen viselem, amikor mondjuk a 9 éves kisfiamat a tanár úgy segíti fel a létrán vagy a kötélen, hogy egyébként tudom róla, hogy a fiúkhoz vonzódik."
A Fidesz-kormány történetéhez képest is felháborító, kegyetlen és az egész magyar társadalomra rettenetesen káros homofób törvény sugallta logikába tökéletesen illeszkedve: a kiskorúakat szóval vagy tettekkel abuzáló, szexuálisan zaklató tanár csakis homoszexuális lehet.
Így idézte meg Parragh László a gyűlölt kötelet és a megvetett tornatanárt.