Szenzációval kezdte a szeptembert a bronxi állatkert. Egzotikus látványosságot ígért, amely túltesz a tigrisen és az elefánton: „igazi afrikai vadember” érkezett a majomházba (1906). Csődült is a jó nép, hogy megbámulja a fiút, akinek fölső metszőfogait férfivá avatásakor, törzsi szokás szerint, hegyesre csiszolták. A bulvárlapok azt írták, emberevő. Az igazgató, hogy eloszlassa a tudománytalan nézeteket, cikket közölt róla a New York-i Zoológiai (!) Társaság folyóiratában. Megállapította, testileg jól fejlett, tekintete világos, arckifejezése megnyerő, és bár alig másfél méter magas, tévesen nevezik törpének: szakszerűen a pigmeusok alfajába sorolandó.
Ota Benga (1883?–1916) két évvel azelőtt került Amerikába. Egy misszionárius vásárolta Belga-Kongóban és hurcolta át magával az óceánon. Előbb a St. Louis-i világkiállítás „antropológiai sátrában” tették közszemlére, majd a Természettudományi Múzeumban. Az állatkertben, a nagyobb hatás kedvéért egy orangután és egy papagáj lett a szomszédja. Ez hozta meg az átütő sikert – a gazdájának, aki a hittérítést a showbizniszre cserélte. A rabszolgaságot két emberöltővel azelőtt eltörölték ugyan az Egyesült Államokban, de hát kit zavart?
Azért akadtak, akik rossz szemmel nézték, hogy egy embert majomketrecben mutogatnak, félmeztelenül. Elsőként fehér, keresztény egyházi vezetők tiltakoztak. De nem azért, mert az Isten képmását állatszámba veszik, nem ám! Az háborította fel őket, hogy a vadember körüli hírverés Darwin evolúciós elméletét népszerűsíti, ezzel aláássa a bibliai teremtésbe vetett hitet, ergo ártalmas. A liberális New York Times cikkírója pedig megállapította, egy ennyire primitív lényt fölösleges volna iskolába járatni, úgyse használna neki; abszurdnak nevezte a kritikát, hogy a bánásmód lealacsonyító.
Idővel az igazgató elegáns fehér vászonruhába öltöztette át a fiút, és kiengedte a rács mögül. Szabadon sétálgathatott az állatkertben, de ez csak rontott nyomorúságos helyzetén. A szenzációra éhes látogatók kíváncsiak voltak, mennyire vad a vadember, folyton piszkálták a szerencsétlent. Akkortájt a hírnév még tovább tartott tizenöt percnél, de nem sokkal: pár hónap alatt ráuntak a közkedvelt kannibálra, aki így elvesztette piaci értékét. Egy brooklyni árvaház fogadta be, megtanult angolul, majd munkát kapott egy dohányraktárban, ahol létra nélkül is ügyesen mászott föl a legmagasabb polcokig.
Ota Benga hiába vágyakozott, nem térhetett haza szülőföldjére, az egyenlítői esőerdőbe. Rövid élete a távoli, idegen nagyvárosban ért véget, szomorúan és magányosan. Ám a századelő bizakodó légkörében a felvilágosodás örökösei, akik hittek a társadalmi haladásban, még vigasztalhatták magukat azzal, hogy a tragikus történet csupán a sötét múlt epilógusa, az eljövendő szép új világban többé senkit sem fosztanak meg emberi mivoltától. Csak ezután következett a lövészárok-háború, az örmények lemészárlása, Auschwitz, a Gulág, Hirosima, Kambodzsa, Ruanda, Bosznia és a többi. A csiszolatlan fogú vadember évszázada.