;

augusztus 20.;giccs;

- Koppány a Köröndön

Uhnye – röffentett Töhötöm, mikor látta azt a színes sokadalmat, ami összvegyülekezék azon az áldozati helyen, ahol az istenek rögvalóságos jelenlétét ősidők óta hőforrások igazolják. Amiknek az örömeit a mai elkorcsomásult világ podagrás vénjei élvezik csak. Nem úgy, mint a daliás időkben!

„Mit moond?” – ébredt fel Kond. „Semmit, te bolond!” – mond Ond.

„Kuss legyen!” – dörrentett oda „Párducos Árpád” –, „elég az uhnyékolásból! Nézzük, mire mennek ezek a rifnyák nélkülünk – azt a gyírmótos hétmegyerit néki!”

Hát ez biza nem volt egyszerű. Már maga a helyszín is bonyolult eset. A sokadalom felett, a diadaloszlop tetején állt Gábriel - az Angela Furiosa - és emelte lelkesen magasba az apostoli keresztet, amivel ezek a derék honfoglaló ősök nem igazán tudtak mit kezdeni. Nem is csoda, ha ijedten uhnyékoltak.

De ez még nem minden:

„Nédd-a!” - vakkantott Huba –, mi a Hékuba az ott, abban a vereses kerekesben, he? Tán nem az a vadtyúk, amit a bolond Kond miatt baltáztam el a minap? Atterremtésit!”

„Hát az a daliás sárga vitéz, azzal a fura sisakkal az fejibe, ami úgy billeg az fejin-e?” – fakadta ki magát Tass. „Te csak ne okoskodj!” – pirontott rá Előd –, nincs tenéked hozzá sem eszed, se velőd!”

És ez így ment tovább egészen a Köröndig. Ott teljesült be ugyanis a Hagyomány, amit a Teremtő Erő hagyományteremtett ezen a szép nyári napon. A Körönd felett, a felhőkben Kodály elnézően mosolygott, amíg a nyírbalavári Őrszentület gyermekkórusa áhítattal énekelte: Stabat Mater dolorósa, Iuxta crucem lacrimósa, Dum pendémat Filius! Amit ezek a honfoglaló ősmagyarok megint nem tudtak hová tenni.

Azt meg már éppen nem értették, amikor a Körönd négy szobra egyszer csak megmozdult: Szondy (és két apródja) a kardjához kapott, amikor ezeket a türk pogányokat meglátta. A Turul Fiait (Emesétől!), akik azt a kifigurázott sztyeppei totemtyúkot cibálták (akár egy kispolgári görpikolót), mint nyűzsvedt rabszolgák Mizraimból. De azt is, amikor a Kárpát Medence Szívcsakrája jött elő azzal, amit a sámándobosok technója dübbengetett, akik éppen úgy szambáztak, mint az eskórosok.

Ezt a zajongást a várkapitány mindig utálta, bár valamennyire értette és ismerte is, még Drégely alól. De amikor azzal a pogány, türk csimpolázással jöttek, már Zrínyi is megmozdult, mintha oda akarna rohanni, de a lába nem engedte: „Minő Istenátka ez újfent? Nem volt ebbül a türkátokbúl a magyaroknak elege? Szétcsapjak közöttük megest?” – morogta mérgesen. Balassit pedig, az ő finom lírai lelkét legjobban az egész cirkuszi csinnadratta gagyibugyi színvonala bosszantotta. Úri nevelése és kifinomult ízlése volt: „Ez szép világon mennyi virág vagyon, mindaz sem ér egy rózsát, Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mindaz sem ér egy bapkát…”

De ott volt még Vak Bottyán, sőt Csínom Palkó és Csínom Jankó is. Egyszóval sokan. Azok pedig, akik jelen voltak és látták, sőt hallották is, amit láttak és hallottak, esküdni mertek arra, hogy a Köröndön megnyílt az Ég, és egy égi Hang ekként szólt: „Én pedig Uram Hozzád kiáltok, Reggel és délben, estve könyörgök, Megszabadúlást tetőled várok, Az ellenségtől én igen tartok.” Ebben sokan Kodály Psalmus Hungaricusának igéit ismerték fel. Ami ott és akkor nem is volt csodának nevezhető.

De más is történt. A jelenlévők – akik ott sokadalmat képeztek – úgy mesélték, hogy látni vélték a menet felett repkedni a Bagdadi Tolvajt a Repülő Szőnyegen, méghozzá a Türk Tanács excellenciás társaságában. Sőt némelyek arra is esküsznek, hogy Koppányt látták felettük száguldozni annak a fehér lónak a hátán, amit „Párducos Árpád” ajánlott oda Szvatopluknak. Aki viszont harsányan kuncogott ezen a posztmodernpogánykeresztény wirtschafton. De voltak, akik látni vélték Csaba királyfit is a Csillagösvényen, a Csodaszarvast űző Hunort és Magort, sőt Vajkot is zavartan vakarózni.

Legelöl a Kipcsákbasi lovagolt, aki állítólag fordítva is kiválóan üli meg frissen beszerzett Pegasusát. Így jutott el a díszmenet a Hősök terétől a Kodály köröndig, a Stabat Gábrieltől a Stabat Materig, alig két héttel az Eucharisztikus Világkongresszus előtt. Őszentsége kényszeredetten bazsalyog.

Azt már csak az olvasó képzelete engedheti meg hozzáfűzni, hogy lopakodva húzott el felettük a Nagy Testvér legújabb fejlesztésű Szuhoj SZF35 ötödik generációs vadászbombázója, fedélzetén Lavrov külügyminiszterrel, aki helyben szignálta ki Szijjártónak az Első Debreceni Szputnyik Vakcina Művek haladéktalan megépítését és ezzel az orosz vakcina azonnali uniós honosítását.

Amit pedig egyes neveletlen és csípős nyelvű jelenlévők erről az egészről mondottak, az egészen olyan, mint Balassi bapkája: a tartalom Kásleré, a kivitel Vidnyánszkyé, a színvonal Budai Gyuláé. A dicsőség meg – nehogy valamiből is kimaradjon - Orbáné!

„Bakfitty!” – böffentette „Párducos Árpád” –, „elég ebbül a kultúrkatyvaszbúl, mert már azt se tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lyány.” És visszavezényelte helyükre mind a hat vezérét.

Így esett meg Magyarország nemzeti ünnepe az Úr 2021-ik esztendejében. A NER hagyományteremtéseként!