Van, amiben mindig gyerekek maradunk. Engem például nem szabad kivinni semmilyen vidámparkba, mert megvadulok. Dacára annak, hogy olyan tériszonyom van, hogy egy harmadik emeleti lakás teraszán csak kapaszkodva tudok szétnézni, legszívesebben pedig leguggolnék. Vidámparkban, vurstliban viszont minden jöhet: pörgetős, emelős, zuhanós, gyomrot összerázós. Kicsit mindegyikbe belehalok, de aztán három perc múlva feltámadok, s máris osztom az igét: á, ez nem is volt olyan komoly!
Az első élményem a magyar vidámparkhoz kötődik. A nyolcvanas évek derekán jöhettünk ki először „magyarba”, ami külföld is volt, meg nem is, és a Parlament, a metró, a Duna és a könyvesboltok alapos szemrevételezése után természetesen nem maradhatott ki ez sem. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, és nem sok mindenre emlékszem, csak az elfehéredett, vértelen kezemre, illetve arra, hogy alig tudom kiegyenesíteni a karomként begörbült ujjaimat. Így szálltam le a hullámvasútról, amelynek korlátját olyan erővel szorítottam, mintha az űrbe akart volna kilőni, s máris fogyna az oxigén körülöttem. Az, hogy a ciklonra (a hullámvasút emelt szintje) felüljek, szóba sem jöhetett. Azt majd csak pár évvel később próbáltam ki, és akkor úgy számoltam, hogy ezzel be is fejeződtek számomra az efféle kalandok. Miért fizessek az elemi rémületért?
Aztán teltek az évek, s rá kellett jönnöm, hogy a gyerekkori adrenalinfröccsöt nem adja olyan könnyen az élet. Ha nem vigyázunk, olyan kényelmesen belesüppedünk bélelt konzuméletünkbe, hogy csak a halál diszkrét kopogtatása billent ki onnan. Vagy még az se: észrevétlenül csúszunk át egy másik nagy bevásárlóközpontba, ahogy egyesek a mennyországot elképzelik. Magam ellen kell hát dolgozni, adtam ki a parancsot, amelynek egyik folyománya a tériszony elleni küzdelem volt. Így aztán zörgetett a halál az Eiffel-toronyban, ott ólálkodott a Sagrada Família tűtornyának tetején, ám én kedélyesen elcsevegtem vele, majd elvesztem a kilátásban. Meg néha kell az a kijózanító érzés, hogy nyüzsgő hangyáknak lássuk a többi embert, illetve a hangyaságban felfedezzük a magunk hiábavalóságát, mert a végén még komolyan elhisszük, hogy miattunk, és csakis miattunk teremtették az univerzumot. Szóval szédültem és kapaszkodtam, miközben a mélység kihozta belőlem a konyhafilozófust, a távlat kölcsönzött némi perspektívát a hangyányi életemnek, s ettől máris megrészegültem. Újra gyerek voltam megint. Amikor nem kell még efféléken töprengeni, csak élni bele a világba.
Ezért aztán a bécsi Práter sem maradhatott ki. A lendületet némiképp fékezte, hogy bár előzetesen valamelyik oldal úgy tájékoztatott, hogy két euróért próbálhatjuk ki az egyes látványosságokat, a valóságban, a pandémia utáni elszabadult (mármint a drágulást tekintve) életben ez már leginkább négy és öt euró közé esett. És van vagy úgy kétszáz pörgő, forgó, emelő, spriccelő, ijesztgetős dolog itt, ami egy megvadult gyerekkel, egy megvadult felnőttel, és két visszafogott kísérővel (anyám és a nejem) számolva is combos összeget eredményez. Pláne úgy, hogy azért itt sem mennek a szomszédba egy kis parasztságért. Például, amikor befizettem magunkat (még csak jegyet sem kaptam, nemhogy mást) az egyik hullámvasútra, de a lent álló józanabb kísérők (lásd még: anyám és nejem) szóltak, hogy ez a hétéves Dusinak sok lesz, és nem most kéne kitenni az ebédet, akkor a kezelő nem volt hajlandó visszaadni a pénzt. Ami itt bejött, az többé ki nem megy, ez volt a lényege a mondandójának. És ezt egyre romló angolsággal, holott előtte még igen szívélyesen ecsetelte a látványosság lényegét, amire mi dühös és egyre romló németséggel reagáltunk. Végül egyedül szálltam fel, így csak egy „jegyet” buktunk, és csak nekem kellett visszatartanom az ebédet a gravitációval furmányosan incselkedő szerkezetben.
Egy szó mint száz: kellett némi nagyon is konkrét tanulópénz, amíg ráleltünk a helyes ösvényre. A dinós látványosságnál elfelejtettek szólni, hogy minimum 12 évesekre kalibrálták, de odabent olyan hangosan üvöltött minden, hogy rájöttünk, igazából eleve halláskárosult kilencvenéveseknek szánták, akiknek szinte már mindegy, hogy a híradó ordít vagy a riasztó. Ki is menekültünk az oldalajtón gyorsan, ott hagyva a rettenetes animációt, a mozgó padlót és a csontremegtető hangerőt. Sokan különben ezzel a vérszegény trükkel próbálták feldobni gyöngécske portékájukat, ahogy az egyszeri horrorrendező is a hangeffektekhez nyúl, ha rövid a fantáziája vagy soványka a forgatókönyv.
A csúszdás, minivízeséssel feldobott vizes hullámvasút után viszont helyreállt a béke, az adrenalin maradt a kijelölt medrében, a túlzott ijedtséget pedig remekül gyógyította a bodros vattacukor. Bennem mégis maradt egy kis tüske. Mintha korábban elfelejtettem volna, hogy a felnőtteket gyerekké bűvészkedő világ szálait is felnőttek mozgatják. Akik elsősorban meg akarnak élni belőle, aztán a többi lehet költészet és metafora. Lehet, hogy legközelebb a fösvény, harpagoni énemmel kell majd jönnöm, és úgy várnom a varázst? És nem gyanakodni, ha nem sikerül?
