Jó ideje alig hallani Venezueláról. A tavaly decemberi venéz választásokat megelőzően sokszor, szinte naponta szóba került a latin-amerikai ország, különösképpen, vagyis inkább kizárólag akkor, amikor Juan Guaidó, a nyugati média – és önmaga – által ideiglenes elnöknek nevezett parlamenti elnök győzelmi esélyeit prognosztizálták az elemzők. Aztán Guido el sem indult a választáson, az Egyesült Államok és az Európai Unió meghívott megfigyelői el se mentek Venezuelába – Chávez korábbi elnök utóda, Maduro fölényesen győzött, s mivel az ellenzék bojkottálta a választást, gyakorlatilag a parlamentet is maga mögé állította. Azóta nagy néha olvasni lehet valamit az egekbe szökő, több ezer százalékos inflációról, esetleg a The Guardianben jelennek meg hírek.
Nemrég abban a szerencsében volt részem, hogy meghívást kaptam Caracasba, a győztes carabobói csata kétszáz éves évfordulójára emlékező, Népek Barátsága című konferenciára. (A csatában Simón Bolívar szabadságmozgalmába szerveződő haderők kivívták Venezuela függetlenségét. Érdemes megjegyezni, hogy Simón Bolívar alakja Jókai Mór életművében is föltűnik: az 1850-60-as években alkotott, regénnyé szerveződő írások romantikus hőseként, a szabadság – és a vesztett magyar szabadságharc utáni reménység – megtestesítőjeként. Bolívar Jókai megmintázásában kissé hasonlít Kossuth Lajosra.)
Úton Caracasba, már a repülőgépen is adódott érdekes élmény. Egy venezuelai vállalkozó, aki az Egyesült Államokba exportál szeszipari termékeket (hogyan? vállalkozó Venezuelában? export a bojkottot hirdető és fenntartó USA-ba?) azt mondta, Madurót nem szereti, és nem hallott még Juan Guaidóról. Nem ismeri. Kissé hitetlenkedve fogadtam ezt, de átgondolva Guaidó karrierjét, érthetőnek tartottam. A kimondottan jóképű, ma is csak 38 éves fiatalember diákvezérből vált politikussá, 2007-ben megalakította a Népakarat Pártot. 2010-ben póttagként került a parlamentbe, 2015-ben lett rendes tag. 2019-ben - ellenzékiként - a parlament elnökének választották. Erre úgy kerülhetett sor, hogy Venezuelában éves rotációval töltik be a különböző politikai pártok ezt a pozíciót.
2018-tól nevezte magát ideiglenes elnöknek, amikor is megtagadta az elnökválasztást megnyerő Nicolás Maduro beiktatását a második ciklusára. A Trump adminisztráció Guaidó mellett tört lándzsát, majd további 60 ország. Madurót pedig Oroszország, Kína, Dél-Afrika, Irán, Szíria, Kuba és Törökország fogadta el. Maduro a pápától, Guaidó Trump körétől kért segítséget. A közel 60 ország soknak tűnik, de érdemes azt is tudni, hogy mintegy kétszer annyian vannak, akik ebből a történetből bölcsen kimaradtak. Amelyek nem, azok olyan dél-amerikai országok, amelyek jól tudják, hogy a kontinens politikai főszabálya: kerülni minden konfrontációt az USA-val. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az amerikai elnökválasztási kampány során, a Sanders és Biden közötti, demokrata elnökjelölti vitán kiderült, mindketten a tárgyalásos megoldást támogatják a venezuelai folyamatban. Ennek nyilván lesznek következményei: az AP hírügynökség hírmagyarázója, Joshua Goodman március 23-án azt írta, a demokraták fokozott nyomást gyakorolnak Bidenre a venezuelai szankciók miatt. Több amerikai szenátor sürgette a Biden adminisztrációt, hogy szüntesse be a diesel üzemanyag csereüzlet szankcionálását Venezuelában, mert a dél-amerikai ország szörnyű humanitárius krízist él át. A diesel csereüzlet azt jelenti, hogy Venezuela – a földgolyó legnagyobb olajkincsével rendelkező ország – olajat exportál az USA-ba földolgozott üzemanyagért cserébe. (Venezuela gazdasága az olajra épül, XX. századi gyarmatosítói azonban feldolgozó üzemeket nem telepítettek, és ezzel hosszú időre garantálták az ország kiszolgáltatottságát.)
A humanitárius krízis tény. Még akkor is, ha a caracasi utcakép ebből nem sokat árul el. Az emberek az európai hétköznapokban is megszokott ruhákban járnak, fagyiznak, veszik és eszik az utcán kapható étkeket… Ám súlyos problémákkal küzd a közel harmincmilliós ország: infláció, gyógyszer-, élelmiszer-, illetve egyéb áruhiány, valamint a talán legsúlyosabbnak tűnő gond, a lakhatás. Még annak ellenére is, hogy olyan lakásprogramot valósít meg az ország, amely – különösen magyar szemmel nézve – szinte elképzelhetetlennek tűnik. Ezt durván tíz évvel ezelőtt indították el, még Hugo Chávez elnöksége idején. A számok: naponta csaknem ezer otthont adtak és adnak át; óránként mintegy negyven házat és lakást. Mindezt egy szociális program keretében, vagyis a rászorulóknak, és nem a felső középosztály tagjainak. Caracasban megtudtam: eddig több mint 3 350 000 családot segítettek új otthonhoz. A program a venezuelai alkotmányhoz igazodik, amely emberi jogként definiálja a lakhatást.
A program garanciái magukban foglalják a különböző ágazatok, állami intézmények, társadalmi szervezetek együttműködését a telek és az építőanyagok biztosítására. Maga az építkezés – természetesen a megfelelő mérnöki közreműködéssel – a lakáshoz juttatottak segítségével zajlik, amit leginkább a magyar kalákamunkához lehet hasonlítani. Aldemaro Villarroel lakásügyi és élőhelyügyi miniszter szerint a házak 70 százaléka ezzel a módszerrel épül. A cél az, hogy 2025-ig ötmillió lakást adjanak át. Érdekesség, hogy a 2020-ig birtokba vett otthonok közül 418 310-et bevándorlók kaptak, 82 százalékuk kolumbiai.
Venezuelában a népesség nyolcvan százalékát kitevő őslakosságnak valahogy soha nem sikerült jól járnia. Az időközben elhunyt Chávez idejében elhitték, hogy ez megváltozhat. Bár tudták, hogy hiába Venezueláé bolygónk legnagyobb kőolajkészlete, a hasznát nem élvezhetik, mert az a multinacionális óriásoknál, kisebb részben a másik húsz százalék zsebében landol. A változásokkal – a nagy cégek, például a svájci Holcim vagy a Sidetur nevű acélipari vállalat, de elsősorban kőolaj-kitermelők államosításáról van szó – jó néhányan kerültek sértett pozícióba. A többség azonban már meghirdetésükkor támogatta a változásokat, hiszen olyan jelöltjük volt (Chávez), akinek értették a szavát, egy volt közülük, és elkötelezettségében nem kételkedtek. Bár sokan nem mentek el szavazni, a választási eredményhirdetés Venezuelában népünnepéllyé vált. A világ felkapta a fejét, ellenzéki oldalról durva tüntetésekre került sor, külpolitikai ijesztgetések következtek, majd a Kubát már évtizedek óta sanyargató blokád. A világsajtóból annyi volt tudható, hogy az országot ezrek, sőt milliók hagyják el, a kőolaj-kitermelés akadozik, és a gazdasági csőd elkerülhetetlen.
A folytatás nem volt örömteli sem a 80, sem a 20 százalék számára. Az előbbieknek csak kis részben jöttek be a beígért változások, az egy lábon álló, olaj alapú venezuelai gazdaság súlyos károkat szenvedett a blokádtól. Akadozott az élelmiszer- és gyógyszerellátás, az ország polgáriasodott része elvesztette élvezeti cikkeit, miközben a 20 százalék abban reménykedett, hogy ha más nem, akkor az amerikai tengerészgyalogosok majd „rendet tesznek”, ők majd képviselik az érdekeiket. Hamar beigazolódott, hogy ez az út nem járható. Amerika ma nemhogy nem akar katonai konfliktust, hanem a meglévőkből is inkább kihátrálna. Azért bőven vannak „civil” szankciók is: a blokádon kívül például – egy Amerikában szerkesztett Wikipédia oldal szerint – Venezuelának az USA bankjaiban lévő számláit felszabadították, és Guaidót nevezték meg kedvezményezettként. Eközben Anglia azzal okozott komoly kárt a venezuelai gazdaságnak, hogy a venezuelai számlákat befagyasztotta. Tegyük hozzá, a Covid járvány idején a befagyasztott és átirányított számlák jelentősen megnövelik az embargó káros hatásait: ez főleg a vakcinabeszerzésben okoz gondot. Venezuela ugyan kap vakcinát Oroszországtól és Kínától, de nem olyan mennyiségben, amennyire szüksége lenne.
A venezuelai lakhatási körülmények javulása a környező országokból is látható. Jelzi ezt, hogy a korábbi kivándorlási hullámot – az elmúlt évtizedben mintegy hárommillióan hagyták el az országot – bevándorlási hullám követte. Csaknem 30 ezren tértek vissza, mert az új „hazában” szembesülniük kellett a lakhatási problémákkal és a munkanélküliséggel. Főleg Chiléből és Peruból vándoroltak vissza. Nyilván az is ösztönzi a folyamatot, hogy Venezuelában mindenkinek ingyenes orvosi és kórházi ellátás jár, és kiterjesztették a nyugdíjjogosultságot, bevezették az ingyenes felsőoktatást és felnőttképzést, állami támogatással olcsóvá tett élelmiszerekkel igyekeznek megszüntetni az éhezést.
Caracasban lehetőségem nyílt arra, hogy találkozzak egy lakótelep építőivel és lakosaival. A telepen nyolc szalagházat emeltek mintegy kétszázhúsz család részére, a lakások két-háromszobásak, összkomfortosak, amerikai konyhásak. Az építők öt kommunába tömörültek. A nyolcas épületet a bevándorlóknak, a bevándorlókkal együtt építették. A munkában családok vesznek részt, napi négy-, nyolc-, tizenkét órás munkaidőben. Megtudtam: az építési terület egy része az elektromos műveké volt, a másik, a nagyobb rész egy földbirtokosé, akinek volt egy reprezentatív lakása a belvárosban. Mint mondták, ő azok közé tartozik, akik már elhagyták az országot. A szomszédos házakban építkezők közül egy asszonyt kérdeztem, aki elmondta: a nők ugyanúgy dolgoznak „az önálló életért”, mint a férfiak. A lakások 62 és 80 négyzetméteresek, magántulajdonba kerülnek, de 30 éves eladási moratóriummal. Jelzálog van rajtuk és hitel, melynél a fizetési képességet is figyelembe veszik. Egy negyven év körüli, csinos, munkában megkeményedett kezű asszony, miután bevezetett a lakásába, azt mondta: „ezelőtt olyan helyen laktam, ami mindentől távol volt, fenn a dombon. Az nem is lakás volt, hanem csak egy kicsi szoba. Béreltük. Állandóan fizetési hátralékban voltunk. Ha az ember kicsit felemelte volna a fejét, a háziúr rögtön szólt, hogy fizessünk.”
Mindezekkel együtt is megfelel a valóságnak, hogy Venezuela szenved. De megérdemelne egy bővebb és árnyaltabb tájékozódást - ahogy a világ is.