Vasárnap összefutottam egy régi válogatott labdarúgóval, aki több száz mérkőzést játszott az FTC-ben. Dőlt belőle a panasz: „Legföljebb húsz percig tudom nézni a tévében az NB I-es meccseket. Már, ha ezek azok. Futballt és játékost nem látok. Csak ismeretlen külföldieket. De tudod, miért játszanak ők? Mert a magyarok még gyöngébbek. Szomorú vagyok ettől nagyon.”
Csak a nemzeti együttműködés urai vidámak. Ránéznek a tabellára, és azt látják: 1. Kisvárda, 2. MTK, 3. Mezőkövesd, 4. Felcsúti PAFC, 5. Debrecen. Tiszta vidékbajnokság. A nézők számában is fékezett habzással. A múlt hét végi öt találkozón összesen 12 206 – mérkőzésenként átlagban 2441 – embert számláltak. Aki ráunt „minden idők legnagyobb szabású” augusztus 20. körüli rendezvényeire, és csendre, nyugalomra vágyott, kiment egy első osztályúnak nevezett meccsre. Az pihentetőbb, mint a horgászat. Akkor is, ha a delikvens a pályára néz, mert ott úgysem történik semmi, lehet meditálni a világ folyásáról szabadon.
Újpestre 1866-an látogattak ki abban a reményben, hogy végre egyedül lesznek, nem zavarja őket senki és semmi. Ahogyan a lilák mostani garnitúráját sem zaklatja fel, hogy a nyeretlen csapat ebben az idehaza sosem látott mélységű mezőnyben a tök utolsó helyen áll. Valaha Megyeren már a harmadik percben morgott a rendre húszezres közönség, ha Bene Ferenc és társai e végtelennek tetsző idő alatt nem szereztek gólt. Ennek a mi életünkben már annyi.
Ám nézzük csak az utóbbi tíz évet, a szüntelen fejlődés dekádját, ahogyan a minden ténytől blazírt arccal elvonatkoztató szekértolók emlegetik a kegyetlen időszakot. A felemelkedésről szóló tirádák persze csak annyira igazak, mint az, hogy „az egész ország érdeke a vadászati kiállítás”. A magyar futball dicsőséges korszakaiban a valódi rangadók közé tartozó Újpest–MTK mérkőzéseket 2011-től máig összesen 43 156-an látták a helyszínen. (A középérték 2397, a zárt kapus találkozókat értelemszerűen nem számítottuk bele.)
Most tekintsünk el attól, hogy 1964-ben 75 ezren voltak a Népstadionban az Újpest–MTK-n. Inkább menjünk vissza nyolcvan-kilencven évet. S tessék jól figyelni: 1921 és 1931 között 333 114 nézőt jegyeztek a két csapat találkozóin. Ez csaknem nyolcszorosa a 2011-2021-es periódus szerény adatának. Az átlag 15 141. A hőskorban. Csak 1923-ban sikerült felülmúlni a huszonegyedik századi tízéves látogatottságot. Akkor három bajnokin találkoztak a lila- és a kék-fehérek, s először 20 000, másodszor 15 000, harmadszor 16 000 szurkoló volt rájuk kíváncsi. Na persze a húszas évek Újpestjéből a Fogl-gát máig élő fogalom, ahogyan az akkori MTK-ból Braun, Molnár, Orth, Opata is az. Arról nem szólva, hogy 1930-ban az Újpest nyerte az európai Bajnokok Tornáját. Genfben. Nemrégiben Bázelben nem tudta, hol van. Vajon a jelenlegi készletből kire emlékeznek nyolcvan-kilencven esztendő múlva? Kastratira, Antonovra, Katonára, Tallóra? Vagy a győztes kék-fehérek közül Varjúra, Ylber Ramadanira, Weirre, Grozavra? Attól tartok, ezek a fiúk kilenc percig sem maradnak fenn.
S akkor mi lesz a mezőkövesdiekkel meg a gyirmótiakkal? Őket a sportújság szerint hétszázan tisztelték meg a luftball borsodi szentélyében. A találkozó 0-0-lal zárult, dőzsöltek a helyi NER-lovagok, képzelhetik. Olvastam egy beszámolót, vonyítottam a röhögéstől, mintha Heltai Jenő vidám verseit vagy Vadnai László kabaréjeleneteit olvastam volna. Azt mondja: „Nem tekint vissza veretes múltra a Mezőkövesd és a Gyirmót párharca. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy az első osztályban előzőleg összesen háromszor csaptak össze.”
Úgyhogy ottani Fogl testvérekről, Orthról, Opatáról senki nem álmodik. Marad Jurina, Vutov, Besirovic... Vigaszul Hacsek és Sajó. „Hol volt tegnap Jencikém, hogy nem láttam?” – Berettyóújfalun. „Miért volt maga Berettyóújfalun?” – Hogy feljöjjek a Budapesti Nemzetközi Vásárra. „De miért nem ment oda egyenesen otthonról?” – Mert akkor nem tudtam volna feljönni.
Ha azt hiszik, ez nem tartozik ide, súlyosan tévednek. A huszonegyedik századi hazai futball olyan, mint az egyetemes magyar humor legendás alakja: nem tud feljönni.
