Ülnek a kanapén heten. Apa, anya és az öt gyerek. A legkisebb öt hónapos, a legnagyobb 11 éves. Szüleik nem többek 30 évesnél. Mellettük egy hűtőgép. Jobbára üres. A sparhelt is az. A következő két hétre kapott krumplit ma hozták haza. A félreállított asztalon egy zacskó bontott kristálycukor. Alatta kopott vájlingban üres lábas. Az ablak helyén zöldséges zsákból fabrikált háló feszül. A belső szobákban ágyak, rajtuk seszínű pokrócok, a fal mellett egy szekrény, lógó ajtaja mögött a semmi.
Egy kopott plüssmajom alól hirtelen egy piros műanyag villamost húz elő a vékonyka két éves. Mutatja. Nem szól, csak fekete szeme csillan. Orrából szájába folyik a takony. De csak tartja egyre magasabbra a törött piros szerelvényt. Nincs rajta más, csak egy pelenka. A legnagyobb lány keze zavart kulcsolással kapcsolódik össze sortja előtt. Fejének apró rebbenése a fal tetején, a mennyezet kanyarulata alatt rajzszöggel felszúrt papírra irányítja a szemet. Fekete-fehér fénymásolóval nyomtatott oklevél. A környékbeli gyerekeknek szervezett ki mit tud-on nyerte a táncáért.
Nagyon tehetséges ez a lány, ahogy a szülei is – pördül oda a család mentora, Nagy Szabina, aki maga is telepi lány volt, de már 18-19 évesen önkénteskedett a környező falvakban, akkor gyerekekkel játszott, most egész családok nyűgét veszi magára. Egy tánccsoportja is van, a Ragyogó szemek. A nyírmihálydi két szegregátum gyerekeit tanítja autentikus cigány táncokra.
Mert a tánc mindenre jó, felszabadít. A tükör előtt pörögve valahogy hihető, hogy más is lehet, mint ami van. De most még nincs tükör a zeneszobában, ahol a helyi gyerekekből alakult együttes is próbál majd. Előbb a szenzoros teret (a babák mozgásfejlesztését szolgáló szobát), a közfürdőt és a közmosodát csinálták meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együttműködő Tutor Alapítvány helyi központjában, a keresztutca másik végén.
Szabina közben gyorsan pörgő cigánysággal kérdi a toporgó kislányokat, hogy miért nem takarítanak ki, miért nem segítenek az anyjuknak. Támad is rögvest mozgolódás. Az egyik a pokrócot rázza nagy hévvel, a másik egy nyél nélküli partvisfejet húzogat a padlón, a harmadik az ágy alá rugdossa a mindent. Törött babafejet, használt pelenkát, koszos ruhát, szakadt csillámló papucsot, a dolgokat, amik valamikor voltak valamik, de ma már felismerhetetlen lomok. A helyiség közepén láthatóvá válik a linóleum. (A szociális munkában a linóleum lap egy üzenet, azt jelenti: egy apró lépést tett előre a család.) Csak ebben a szobában van. Arra kapták, hogy az alig öt hónapos kisfiút időnként letehessék a földre.
A telepeken többnyire csak akkor kerül a föld közelébe a gyerek, ha már áll vagy járni tud. Addig kézről-kézre adják, ágyra rakják, babakocsiba ültetik, csípőjükön ringatják, ölbe fogják.
Részint azért, mert az első évben az egész házban nem volt egy talpalatnyi hely, ahová biztonsággal letehették volna őket. A jobbára vályogból épült házak padlózata döngölt föld, a ritkán téglából rakottaké beton, esetleg valami régi burkolat töredezett emléke. Amin korábban gyakran patkány is járt. (A rágcsálók irtására is indítottak programot, így a patkányok eltűntek a mindennapokból.)
Nagyon fontos, hogy a padló ne legyen veszélyes terep. Ezt szolgálja a linóleum program is. Egy család 16 négyzetmétert kaphat. A szomszéd utcában élő hat hónapos Kevin szülei is kaptak. A kisfiú nyaki „deformitással” született. Más esetben talán hosszú időbe telt volna, amíg eljut egy szakemberhez a gyerek, de Nyírmihálydiban a családoknak mentora van. Kevin anyukáját Balogh Blanka segíti, akinek legfőbb célja, hogy „kulcs lehessen”, amivel a telepiek kinyithatják a rájuk zárult kaput. A roma fiatalasszony saját két gyereke mellől jelentkezett az állásra és most nagyon örül, hogy sikerült rávennie az immáron következő gyermekét váró Elizabetet, hogy vigye el a kisfiát a közösségi házba, ahol gyógytornász mutatott neki néhány fejlesztő gyakorlatot. S Elizabet, aki kezdetben az alapítványtól kapott vitaminokat se adta be a gyerekeinek, mert félt, hogy bajuk lenne tőle, otthon buzgón ismételgette a gyakorlatokat a kicsivel, aki egy hét múlva megfordult és most már a fejét is ügyesen tartja.
Pisti, a nagyfiú a kerítésen mászik és némi buzdításra csókolommal köszön. Magyarul. S itt ez sem magától értetődő. A zárt, roma múltjához, szokásaihoz, nyelvéhez erősen ragaszkodó közösségben otthon a cigány a közös nyelv. A gyerekek többsége úgy kerül az óvodába, hogy nem beszél magyarul. Azelőtt ez nagyon nehéz helyzetet teremtett, hiszen úgy kerültek egy új, szabályokkal teli helyre, hogy nem értették őket és ők sem értették, hogy mit kérnek tőlük. Így kellett megtanulni sok más mellett az angol vécé használatát, a kézmosás és a késsel villával étkezés szabályait úgy, hogy folyó víz nélküli házból járnak be reggelente az óvodába és a családi pótlék és járadékfizetés utáni „nagykanál” napokon túl állandó társ a szűkölködés. Most az óvodában szükség szerint fejlesztő szakemberek segítik az óvónők munkáját.
A felzárkóztató program fontos eleme a közfürdő és a mosoda. Az embereket eleinte visszatartotta a szégyenérzet, mit szólnak hozzá a falubeliek, ha látják: a segítő szervezethez mennek tisztálkodni és mosni. Első lépésként ezért a gyerekeket csalogatták be.
- Felállítottunk egy medencét a gondozóház udvarán, nagy volt az öröm – meséli Csók Edit a Tutor Alapítvány munkatársa. Beletelt egy kis időbe, amíg megbarátkoztak a kerti zuhannyal, mert a vízsugár ismeretlen élmény volt, de az volt a szabály, hogy csak az mehet a medencébe, aki előtte lefürdött. Eleinte a közmosoda nagy ipari mosógépétől is tartottak az asszonyok. Mígnem a programvezető összepakolta egy idős asszony ruháit és kimosta benne. Akkor megtört a jég, azóta jönnek és használják Anikó – az alapítvány egyik közfoglalkoztatott segítőjének - árgus tekintetétől kísérve.
A felzárkózást segítő program a térség négy településén - Nyírmihálydi, Nyírpilis, Piricse, Penészlek – a közfoglalkoztatásba bevont emberekkel együtt negyven munkahelyet jelent. Esélyt olyan embereknek is, akik máshol nem tudnának dolgozni. Munkát kaptak olyanok is, akik otthon üres hordóban égő tűzzel fűtenek.
– Mi nem adományokat osztunk, hanem megpróbálunk elindítani javító folyamatokat. Ha adunk, célzottan adunk – fázó lábra kiscipőt, iskolásnak táskát, kályhát a fűtéshez, kiskádat a hazaérkező újszülöttnek, vitamint a várandósoknak és a kicsiknek, testvércsomagot a nagytestvérnek, cserébe együttműködést várunk. Azt, hogy ők is kivegyék a részüket a munkából, és fokozatosan tanulják meg, hogyan gondoskodhatnak önmagukról – magyarázza Fodor Éva, a Tutor Alapítvány elnöke.
A településen zajló Jelenlét program évi 30 millióból gazdálkodik. Ebből fizetik a munkatársakat, ebből vették a programoknak helyet adó házat, ebből fizetik a rágcsálóirtást, az összegyűjtött hulladék elszállítását, ebből lett önismereti foglalkozás, kézműveskedés, zenekar, kiskert program, adósságkezelés. De van tetőkommandó, valamint kályha-, kóbor-kutya program is.
Mindez csak együtt működik. De talán a Gyermek a fókuszban projekttől várják most a legtöbbet. A projekt keretében öt fiatal roma lány, asszony dolgozik családmentorként. Mindenkire 30 gyerek jut. Ha kell egy kicsit pszichológusok, kicsit életvezetési tanácsadók, kicsit hivatásos érdekérvényesítők, de ha szükséges szakembert is hívnak. A férfiak többnyire a háttérből figyelnek, az asszonyok a fülek és a kezek. Velük indítható el a változás. Sokszor már azért is hálásak, ha nem rázzák le őket. Van, aki még a nemet is megköszöni, mert legalább meghallgatták.
A nyírmihálydi segítők nem tagadják: néha elbuknak. Néha a győzelmek se többek apró elmozdulásnál. De csinálják lankadatlan, mert már az is jó lenne, ha mindenki egy lépéssel előbbre lépne.
