1901. április 30-a jeles nap a magyar filmtörténetben: ekkor mutatták be A táncz című első, fikciós elemekkel készített magyar filmet a budapesti Uránia Tudományos Színházban. A Ludwig Múzeum Nagylátószög című kiállítása most ennek apropóján tekinti át az idén százhúsz éves magyar film történetét, nagy ívet járva be a mozgókép születésétől a néma- és hangosfilm korszakán át egészen napjainkig.
Mint ismeretes, a magyar film története sokszínű, gazdag és szerteágazó, melyet igen nehezen lenne tömören összefoglalni. A jelen kiállítás mégis erre vállalkozik, és mentségére szóljon, teszi mindezt aprólékosan. A falakat szinte beborítják az adatok, és egymás után érkeznek az infók, hogy az adott történelmi évben melyik mozi vagy filmgyár nyílt meg, milyen filmeket mutatták be, és mely filmes orgánumok láttak napvilágot. Emellett a történelmi tények is szerepet kapnak, olykor filmes kontextusban: megtudjuk például, hogy az első magyar filmfelvétel Ferenc Józsefről készült, vagy hogy az első bécsi döntés után a felvidéki területek visszacsatolásával mintegy félszáz mozi került hazánkhoz. A magyar film rajongói tehát megtalálják a számításukat, a Nagylátószög sokat tesz azért, hogy a látottakat (film)történeti kontextusba helyezze.
De éppen ez lesz a tárlat „hibája”, hiszen a befogadó – pláne, ha most ismerkedik a témával – elveszik az adatok tengerében, amelyek szinte az összes falat beborítják. Tény persze, hogy megtudhatunk jó pár izgalmas infót, mint hogy Az Est című napilap heti rendszerességgel készített filmhíradót, vagy hogy A meseautónak készült angol feldolgozása Car of Dreams címmel. A Nagylátószögnek mégis kétszer annyi teremre volna szüksége, hogy a háború előtti és utáni filmgyártást kellően bemutassa, és ne csak olvassunk a filmekről, hanem inkább nézzük őket.
A moziplakátok, és -jelenetek persze előhívják a befogadó emlékeit, aki a falak mellett haladva újraélheti a filmeket, vagy kedvet kaphat ahhoz, hogy meg- vagy újranézzen pár klasszikust, úgymint Makk Károly Liliomfi, Fábri Zoltán Édes Anna, Jancsó Miklós Szegénylegények vagy Szabó István Mephisto című filmjét. A mozirajongóknak azonban fájó tény lehet, hogy a tárlat nem részletezi a hatvanas években megjelenő magyar új hullám újításait, kitérve a filmvilágban betöltött egyediségére.
A Nagylátószög pozitívuma viszont, hogy külön termet szentel egy-egy témának. Az egyikben megismerhetjük például a Budapesti 12-őt, vagyis azt a tizenkét filmet, melyet 1968-ban a Magyar Filmművészek Szövetségének egyes tagjai a legjobbaknak választottak, míg az úgynevezett Cenzúra szobában azokról a filmekről olvashatunk, melyeket a hatalom egy-két hónapra, évekre vagy akár évtizedekre is betiltott.
Az infók mellett azért relikviák is várnak ránk, úgymint némafilm-vetítőgépek, werkfotók, ruhatervek, és a nemzetközi filmes díjakat is megcsodálhatjuk, többek között Jancsó Miklós a Cannes-i Filmfesztiválon kapott életműdíját, Mészáros Márta Arany Medve-szobrát vagy Jankovics Marcell Arany Pálmáját.
A kiállítás igazán akkor kerül „gondba”, amikor elérkezik a rendszerváltáshoz, ezután ugyanis szó szerint alig marad tere, hogy minden lényeges filmre kitérjen – az egyik falon ezt mégis megteszi, 1989-től napjainkig évekre bontva sorolja az alkotásokat. A maradék teremben a kiállítás azonban kitekint a nagyvilágra, és bemutatja azokat a magyar alkotókat, akik hatottak a nemzetközi filmiparra. Szerepelnek köztük álomgyárosok, mint Fried Vilmos, azaz William Fox és Zukor Adolf, a Fox Film Company (a 20th Century Fox elődje) és a Paramount alapítói, rendezők, mint Korda Sándor és Kertész Mihály, színészek, mint Lugosi Béla és Löwenstein László (Peter Lorre), operatőrök, mint Zsigmond Vilmos és Kovács László. A Nagylátószög tehát informatív kiállítás, első alkalommal viszont lehet, hogy sokaknak tömény lesz. De ne aggódjunk emiatt: akárcsak a jó filmeket, ezt sem elég egyszer látni.
