Az én életemet mérhetetlenül megváltoztatta a multinacionális lakberendező cég. Addig például nem is gondoltam volna magamról, hogy össze tudok szerelni egy íróasztalt. Jó, az első terméket, amit ott vettem, egy faék egyszerűségű cédétartót, még elég rossz részidővel bütyköltem össze, s akkor is a lyukak, ahová az állítható polcokat beilleszthettem volna, az egyik oldalán nem belülre kerültek, ahogy a rajzon, hanem kívülre, mintegy végtelen nagyságú polc után ásítozva, de végül csak összejött. Azóta, ha jól számolom, már a negyedik vagy ötödik lakást rendezzük be a segítségével (most épp Bécsben), és lassan második otthonommá vált. Imádok bóklászni a kiállítótérben, és mindig veszek valamit, mert egyszerűen nem tudok ellenállni annak az egyszerű eleganciának, ami sugárzik a tárgyaiból.
Persze velem könnyű dolguk volt. A nagyszüleim bútorai között nőttem fel, hihetetlenül masszív, polírozott, roppant nehéz darabok között (az ember ötször is meggondolta, hogy átrendezi-e a szobát vagy inkább hagyja a fenébe), amelyekhez kisebb erdőket kellett kivágni. De ezek tényleg olyan kikezdhetetlenek voltak, hogy több generációt is kiszolgáltak volna, ha időközben a divatba csomagolt korszellem el nem száguld mellettük. Negyven éve álltak majdhogynem ugyanazon a helyen, és igen diszkréten öregedtek, itt-ott lepattogzott a máz, tán földrengés lehetett, mert kisebb csapás lepergett róluk, de ez is csak azért, hogy hitelesebbnek tűnjenek. Sosem voltak szépek vagy nemesek, de volt bennük tartás, fegyelem, egy kor ráérős többlete. És hogyan recsegtek! A nyögéseik, szuszogásaik, kelletlenségeik néha betöltötték a szobát, az egyik ruhásszekrény például éjféltájt imádott belereccsenni a sötétbe, de úgy, mintha kiáltott volna valaki a szomszédban. Legszívesebben felkeltem volna ilyenkor az ágyból, hogy odalépjek mellé, és megpaskoljam az oldalát, visszaringassam az álmába, amelyből jól hallhatóan felriadt.
Az apámék bútorai már csak halvány visszfényei voltak ennek a polgári nagyvonalúságnak. Még mindig volt bennünk anyag, de csak amennyit a szocializmus engedett, viszont ez nem jelenthette azt, hogy gyorsan tönkremehetnek. Figyelem, ez az az időszak, amikor a tartós fogyasztási cikknek még volt értelme, anyám orosz porszívóját húsz év után valósággal agyon kellett verni, hogy kilehelje a lelkét.
Ezek a politúr évei voltak; hányszor láttam anyámat, ahogy különféle szerekkel próbálja visszaadni a lakk csillogását, mert a bútor amolyan lakmuszpapírként követte az életünket: meg mertem volna esküdni, hogy veszekedések, civódások, ajtócsapkodások után sokkal hamarabb vesztette el a fényét. Egyszer egyedi bútort is rendeltünk egy helyi asztalostól. Egy nyugati divatlapból szakította ki anyám a kívánt bútor fényképét, a szaki pedig elhozta a maga elgondolását, mint amikor Picasso legszabadabb időszakában rajzolta le az avignoni kisasszonyokat. De ami szép a vásznon, nem biztos, hogy szép a bútorban: otromba lett, báj és elegancia nélkül, színben se nagyon passzolt, a fogantyúkat többször is kellett pácolni, de csak nem akart összejönni a kívánt árnyalat.
Ezek a bútorok elsősorban nem a kényelmet szolgáltak (az olyan kapitalista lárifári), puritánok voltak, a fotel és a szék diszkréten nyomott itt vagy amott, és ha véletlenül beleverted a könyököd a nappali szekrénysor sarkába, bizony dalolva jött elő a magyar nyelv minden ékessége, miközben a bútornak meg se kottyant. Viszont az elpusztíthatatlanságuk, akárcsak a Vörös Hadseregé, lehengerlő volt. És némiképp kiábrándító. A nyolcvanas évek legsötétebb kólátlan és narancstalan napjaiban biztos voltam benne, hogy én is köztük fogok megöregedni.
Aztán valamikor a rendszerváltás után szinte beestem az első lakkberendező áruházba, a lapra szerelt univerzum csodái közé. Árban verhetetlen volt, viszont anyag tekintetében a töredékét hozta minden korábbinak. Állítom, hogy nagyanyám szekrényéből tucatnyi komódot és számlálhatatlan dohányzóasztalt kiforgácsolhattam volna, és még maradt is volna tartaléknak. Helyenként silány is volt, ha az ember jobban meghúzott egy-egy csavart, kikönyökölt a borítás alól, és nem volt tanácsos belerúgni (pláne nem szándékosan), mert porlott, mint a szikla. Persze ma már ugyanúgy megtalálható benne a luxus is, olyan kényelemmel, hogy bármikor hajlandó lennék ott aludni a kiállítóteremben. És még ma is elámulok a tervezhetőségén, hogy végül minden lyuk megtalálja a maga csavarját.
Ma már a negyedik széria bútornál tartok, és még nem vagyok ötvenéves. Alig van már olyan darab a lakásban, amely ne egy svéd fejéből pattant volna ki. Kicsit olyan vagyok, mintha én is egy katalógus sarja lennék: norvég mintás pulóverben mosolygok két mellém parancsolt gyerek mellett, miközben egy nő minden fogát megmutatva feltálalja a húsgolyókból álló vacsorát. De semmiért nem adnám a kedvenc kanapém süppedős kényelmét (ha van költöztetés a mennyországba, akkor azt a darabot magammal vinném.) Csak egy valami hiányzik. Azok a sokatmondó, testes recsegések, a régi szuszogások, ahogy esténként kicsit összehajolva ráérősen átbeszélték az életünket.
