Estefelé szoktunk találkozni a folyosón, egy unalmas, vagy kimerítő nap végén, amikor békebeli csend honol az amúgy nagyon is eleven házon. Körös-körül a szomszédok a lehalkított tévéjük előtt ülnek, vagy vacsoráznak, mi viszont friss levegőre és egy kis beszélgetésre vágyunk. Amióta Éva, a felesége tíz éve meghalt, Sándorra hirtelen rászakadt a magány. Nagyon fiatalon házasodtak össze, a hatvanas évek óta három gyereket neveltek fel ebben a józsefvárosi házban, egy jó ízléssel berendezett, három szoba hallos lakásban. De ahogyan az élet megköveteli, a gyerekek felnőnek, elköltöznek, családot alapítanak, nagy erőfeszítéssel élik a maguk életét, úgyhogy a kettesben maradt szülőknek fel kell találni magukat, ha nem akarnak megpenészedni az unalomtól. Eleinte ez nem is ment nehezen, úgy tűnt, kifejezetten kellemes epizód következett az életükben, miután a gyerekek kiröppentek a családi fészekből. Végül is nem annyira szörnyű, ha nem kell reggeltől-estig másokat kiszolgálni, alkalmazkodni, minden apróságra odafigyelni, örökös készenlétben állni. Éva nyugdíjasként részidős titkárnői állást vállalt egy magáncégnél, Sándor műszaki szövegeket fordított angolról magyarra, és egy kórusban énekelt, ami sok utazással és külföldi fellépéssel járt. Délután néha átjöttek a szüleimhez kávézni, zenét hallgatni. Apám és Sándor olyankor nyakkendőt viselt, anyám virágot és bókokat kapott, mint valami régi filmben. Egy-egy klasszikus zenedarab meghallgatása után illett közéleti témákat is szóba hozni, de csak úgy lazán, inkább tréfálkozva, mintsem komolyan véve a politikát, amit egyébként nagyon is komolyan vettek. Ez azonban a délutáni tereferéken sosem derült ki, annyira bizalmas barátok akkoriban még nem voltak, inkább csak jó szomszédok, akiknek nem mellesleg azonos a világnézetük. A házunkban lakó hajdan volt „kisnyilasokat” és az egykori besúgó házmestert egyaránt megvetették, és amikor újabb sötét idők jöttek, mert azok mindig jönnek, komoran cinkos pillantásokat váltottak egymással a liftben, vagy a folyosón, szavak nélkül is tökéletesen megértve egymást. Azok odafent egyforma álszentek mind, hazudnak éjjel-nappal, ez a buta nép meg eltűri - ez volt az arcukra írva. A nagy korkülönbség ellenére - szüleim legalább tizenöt évvel voltak idősebbek Sándoréknál - hasonlóan látták a körülöttük lévő szorongató világot, amelyben a hatalom mindent jobbnak akart láttatni, mint amilyen, és mindenki jobbnak akart látszódni, mint amilyen. Színtiszta hazugság volt persze az egész. Az agymosás, a fennen hangoztatott nézetek és a felülről irányított áligazságok ellenére kész csoda volt megvalósítani a saját terveiket, tudni, hogy mit akarnak, hinni, hogy sikerülhet, merni belevágni. Ez volt az igazi kaland a rendszerváltás előtti időkben.
Apám és Sándor, két mérnökember, két ápolt, őszülő halántékú úr, az évek múlásával egyre közelebb került egymáshoz. Apám, akit Sándor tisztelettudóan Laci bácsinak szólított, élete végéig megőrizte tanáros mentalitását, soha nem adta föl, hogy tudását és élettapasztalatát másoknak átadja. Rezignáltan vette tudomásul, ha szavai érdektelenségbe ütköztek, és gyermek módjára örült, ha visszhangra leltek, mint Sándornál. Idős korában szerette felidézni kedvenc zenei és színházi élményeit, egy csomó története volt Menuhinról, Karinthyról, Ruttkai Éváról és Latinovitsról, inkább ezeket mesélte, mint a sok nyomasztó történetet a saját életéből. Ez utóbbiak valójában arra voltak jók, hogy visszavezessék valamely átélt trauma, vagy fájdalom centrumába, és segítsenek kicsit jobban megérteni azokat. Végül is mire való a mesélés? Apám és Sándor közös nyelven osztoztak, egy elveszett világon, amelyet egyre őszintébb szavakba foglaltak, és egyre több egyéni történetbe sűrítettek, ahogy teltek az évek. Személyes sorsuk e végtelen keringésében repült az idő.
Szüleim a kilencvenes évek végén meghaltak, ahogyan a ház régi lakói közül mások is sokan, új családok jöttek, fiatalok, így megy ez. Megfogyatkoztak az ismerős lakók, és nem járnak össze a szomszédok, ez ma már nem szokás. Ha összefutunk valakivel a lépcsőházban, legfeljebb üdvözöljük egymást, de nem kérdezünk semmit, nem érdeklődünk a másik iránt. A ház maga egyébként nem sokat változott, minden kő a maga helyén van, legfeljebb kopottabb lett, csak a lakók nincsenek már a maguk helyén. S egyszer csak rájöttem, hogy Sándor az egyetlen ember ebben a házban, aki még ismerte a szüleimet és az ő történeteiket, a ház rengeteg lakója közül egyedül ő tudja, milyen ruhákat hordtak, hogyan koppantak a lépteik a folyosó kövén, milyen süteményeket kínált anyám a nappaliban.
A fullasztó nyári hőségben sokáig vártam a liftre, amíg végre megérkezett. Egy középkorú férfi és egy fiatal nő szállt ki belőle kézitáskákkal, dobozokkal és egy ventilátorral megrakodva. Éppen csak köszöntünk egymásnak, s már indultam is fölfelé. Amikor felértem az ötödik emeletre, rögtön megláttam Sándort. Sápadt volt, sovány, és olyan elveszetten téblábolt a lakása előtt, mint egy kisgyerek. Alig ismertem rá. Régóta nem találkoztunk, mert a pandémia alatt egyikünk sem lakott a házban. Ő az egyik fiához költözött a járvány idejére, én pedig nem jártam vissza a régi szülői házba, ahol egyébként dolgozom.
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten, mi mást kérdezhettem volna.
- Elköltözöm.
Mintha bunkóval csaptak volna fejbe, úgy sújtott le rám ez a szó. Néztem a rendesen borotvált arcát, a gyérülő haját, a riadt szemét, s ahogyan csüggedten és összezavarodva téblábol az ajtóban, és éreztem, hogy súlyos köd ereszkedik az agyamra, egyetlen értelmes gondolatom sincs, csak kusza kérdések kavarognak a fejemben. Hogy a fenébe jut eszébe egy nyolcvan éves embernek, aki félévszázada ugyanabban a lakásban él a hűséges bútorai és számtalan holmija, képek, földgömb, könyvek, fémdobozban gyűjtögetett aprópénz és kulcstartók között, hogy ripsz-ropsz elköltözzön? Éppen a pandémia idején akar új életet kezdeni, amikor az idősotthon a legveszélyesebb hely a világon? Micsoda ötlet. Úgy éreztem, hogy nem önszántából megy el, inkább mintha valami külső erőnek engedelmeskedne. De vajon miféle erőnek? Nincs ez semmiképp rendjén. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy Sándor elválaszthatatlan ettől a százhúsz éves háztól, az örökkévalóságig fog ott ülni a folyosóra nyíló ablaka mögött a számítógépénél, ahonnan kitartó érdeklődéssel figyeli a ház életét, és éjfélkor is világosság lesz nála, mert éjszakai bagoly, akárcsak én. És ha a zárban felejtem a kulcsot, vagy égve hagyom a lámpát a konyhában, amikor elmegyek otthonról, figyelmeztetően rám telefonál. S néha beugrik, amikor itt dolgozom, egyenesen a zongorához siet, játszik néhány futamot, vagy be sem jön a nappaliba, csak megáll a hallban, és mérgesen kifakad a beázás miatt, amely időnként még ma is elcsúfítja mindkettőnk lakását. Apám és Sándor évtizedeken át vállvetve viaskodott a házkezelőséggel a téli beázások miatt, többnyire eredménytelenül. Ma már sokkal jobb a helyzet, lett egy talpraesett közös képviselőnk, aki lényegében megoldja ezt a nehéz feladatot. Lényegében.
Az sincs rendjén, hogy búcsú nélkül akart elmenni. Ez egyáltalán nem méltó hozzá, ez nem úriember-viselkedés. Hogy képzeli, hogy csak úgy itt hagy egyedül az emlékekkel, amikor az ő helyét nem foglalhatja el senki más a szüleimről szóló közös emlékezetünkben? Ezt a szónoki kérdést persze nem teszem fel, birkózzon csak meg mindenki a saját emlékeivel, ha azok olyan fontosak neki, ne akarjon másokon élősködni. De az ember mégis csak a sokszor, közösen elismételt történetek erejében bízik, a kimeríthetetlen, mondhatni szószátyár beszélgetésekben, még ha kicsit kínos is ezt beismerni, és azoktól várja, hogy egyszer csak váratlanul felszínre dobnak valami friss, új gondolatot az elérhetetlennek tűnő mélységből, jelt adnak a múltból. Mint amikor nagy szél kerekedik, és a légörvény elénk sodor mindenféle ismeretlen holmit, közöttük kincseket.
- Idősotthonba megyek. Tizenhét négyzetméter. Fizetni persze kell.
- De hát mi történt?
- Megöregedtem.
Nemigen tudtam mit mondani erre. Mindenki megöregszik, ez azonban még nem ok arra, hogy idő előtt átrohanjon a célon, nyílegyenest a sötét jövőbe. Sándor még nem öregember. Jó, persze, egyre lassabban jár, egyre könnyebben fárad el, de ő maga is mondta, hogy semmi köze ahhoz az emberhez, akinek a testében él, lélekben ő még ugyanaz, aki húsz éve volt. S tényleg, ha elromlott a lift, egész strammul felszuszogott az ötödik emeletre akár két táskával is a kezében, s még arra is maradt ereje, hogy azután szerelőknek telefonálgasson. Ha nem mentek rendben a dolgok a házban, éppen úgy forrt benne a harag, mint évekkel ezelőtt, amikor a szecessziós bejárati ajtónkat újra cseréltem, ami sajnos nem illett bele a ház építészeti stílusába. Vannak bizonyos kimondatlan szabályok, amiket nem lehet megszegni, közölte dühösen, és a szívem mélyén igazat adtam neki. Csakhogy ezúttal az íratlan morális elvárás teljesíthetetlen volt, szecessziós ajtókat ezer éve nem gyártanak. Akkor a barátságunk kis időre megszakadt, s csak úgy sikerült visszaállítanom, hogy megmutattam neki a szakvéleményt a megvetemedett ajtónkról, ami abban az állapotában már a legcsekélyebb védelmet sem nyújtotta, nem hogy a betörőkkel, de egy erősebb széllökéssel szemben sem. Búslakodtunk egy sort a ház eljövendő végnapjáról, a pótolhatatlan ajtókról, az eltűnt időről és a megváltozott világról. Két javíthatatlan múltmániás. Most pedig fogja magát és beköltözik egy tizenhét négyzetméteres szobába az állandóság érzetét keltő polgári otthonából, ahol az előszobában szék várja, amelyre mindig lehuppanhat, amikor az utcai cipőjét papucsra cseréli, a nappali sarkában olvasófotel, az udvari szobában íróasztal, kicsit elfordítva a faltól, hogy a jegyzetekkel, szótárakkal és az unokák rajzaival telezsúfolt fiókok rendesen kihúzhatóak legyenek.
- Furcsa időszak volt ez. Nem volt erőm telefonálni. Gondoltam, majd az otthonból - mentegetőzött.
Megöleltük egymást. Rám mosolygott. Ez volt a leghalványabb mosoly, amit életemben valaha láttam. És akkor hirtelen ráeszméltem, hogy az élete el fog múlni, az az élete pedig, amelyiket én ismerem, éppen most szűnik meg létezni. Többé nem fogom itt látni, ennyi hosszú év után eltűnik a történeteivel együtt a ház eleven világából, a hangoskodó szomszédok, a frissen felmosott lépcsőház, a petúniák, az esti beszélgetések és az ablakokon át kiszűrődő zene valóságából, s mert lábujjhegyen megy el egy szokásos hétköznapon, lehet, hogy a távozását csak én veszem észre. Beszaladtam a lakásomba, nem akartam tovább búcsúzkodni, egyszer később majd úgyis megbeszélünk mindent. S főként nem akartam újra találkozni azzal a párral, amely éppen ekkor érkezett vissza a maradék csomagokért, hogy elszállítsa azokat egy közömbös tizenhét négyzetméteres szobába, ami ezután Sándor lakóhelye lesz.
