"Ez az ember érzékel valami sötétséget maga körül a világában. Miközben ragaszkodik azokhoz a napi rutin dolgokhoz, amik mégiscsak megtartják őt abban a látszatvalóságban, hogy minden rendben van" – halljuk Nagy Dénes filmrendezőtől második világháborús magyar partizánvadász osztagban játszódó, berlini fesztiváldíjas filmje, a Természetes fény kapcsán. "És ennek a kettőssége nagyon érdekel engem. Tehát az, hogy a világunk mi felé megy, ezt bizonyos szempontból érzékelhetem nagyon sötéten – akár a járványhelyzetre is gondolhatunk, de sok minden másra, a világpolitikára, háborúkra, nem tudom. Hogy nekem mi a felelősségem abban, ami történik a világban. Ez elől alapvetően a saját stratégiám, hogy elmenekülök a saját napi rutinomba, hogy egy jó kávéval kezdem a napot, és utána egy jó pékségbe elmegyek, és leülök az asztalom elé, és kinyitom a könyveimet, és kvázi kizárom azt, ami zajlik körülöttem. És ennek a dilemmája engem nagyon érdekel: Hogy alapvetően mi az én feladatom? Ez a feladatom, hogy én bezárkózzak, nem nézek körül, és követem azt, amit én magamnak kitaláltam, vagy próbálok valamit reagálni arra, ami körülöttem történik, amire viszont sokszor nem tudom, hogy mit kéne reagálnom.”
Ezek a gondolatok idén május elsején hangzottak el, de nem egy városligeti dobogón, hanem a Hír TV aznap induló műsorában, a Svenkben. Olyan felütés ez, hogy azt mondjuk, igen, ennek szellemében érdemes belevágni egy filmes magazinba. Mert itt a lényeg. Hogy mi a jó édes francot akarunk kezdeni a művészeti élettel? Alkotók és befogadók. A filmnél maradva, elfogadjuk, hogy van egy ilyen fogyasztható dolog is, amely kapható mozinak nevezett nagy helyiségben popcornnal vagy art patinával, elérhető még tévében, internetes oldalakról, előfizetősen, egyedi megtekintési díjjal; külön kis világ, bele lehet bújni, tolja elénk naponta a megnézendőket, elolvasandókat, kínál hozzájuk rendezvényeket, fesztiválokat referenciadíjakkal, folyóiratot, bálványokat? Vagy igényt tartunk arra, hogy szerves része legyen a társadalmi életnek, amelyet nem lehet kikerülni, mert még ha a műveket nem is nézzük meg, de tágabb szinten a szellemi hozadékuk valamilyen csatornán beáramlik a kultúránkba.
Nincs értelme csodálkozni, még inkább bosszankodni azon, hogy a Svenk nem csavarodott rá erre a dilemmára. Húsz perc adatik számára szombat esténként, nem áll mögötte lázas szellemi műhely, változásokat sürgető művészközösség, csupán egy csatorna, amely most valamiért úgy döntött, legyen egy kis filmes műsora. Afféle kultúraközvetítő izé, de jó, hogy van film, meg magyar film, most is forgatnak, a Nemzeti Filmintézet támogat, nyilatkoznak pár mondatot az alkotók, meg a sok érték a múltban, idézzük fel, emlékezzünk valamire, öt mondat, négy bevágás, meg mutassunk műhelytitkokat, hangtrükkök, karakter animálás, jaj, de varázs, meg kérdezzünk meg hírességeket, énekeseket, milyen filmeket szeretnek.
Ma ennyi a feladat, és a Svenk profi módon teljesíti, jó tempóban, fiatalos mosollyal meredező szemekkel megy a verkli, a két műsorvezető, Barta Ágnes és Előd Álmos közvetlensége kulturált, hallunk-látunk érdekes dolgokat. Csak semmi különösebb értelme az egésznek. Mert minek megidézni Mészáros Márta klasszikusát, a Napló gyermekeimnek-et, ha nem lehet például végigcsámcsogni, hogy lám, egy baloldali nemzedék tragédiáját mennyire plasztikusan sűríti az a sors, hogy ugyanaz a rendszer nevel fel valakit, amely gyerekkorában száműzte, és megölte az apját. Vagy valami hasonlót. És nem csupán tisztelegni a műtárgy értéke és cannes-i díja előtt (összekeverve amúgy az Arany Pálma és a Nagydíj rangját). Minek exkluzívnak nevezett, ötperces interjút készíteni Enyedi Ildikóval Cannes-ban, ha nincs idő beszélgetni mélyebben A feleségem történetéről, az irodalmi háttérről, Füst Milánról, az aktualitásról. Annyit jelent csupán számunkra ez a vállalkozás, hogy jaj, ott van megint a nagy fesztiválon egy magyar film, Ildikó elismert rendezőnk, és lehet, hogy megint díjat kap?
Hasonló, öreges morgolódást vált ki egy másik filmes műsor, az M2 Petőfin jelentkező Filmklub is. A szerkezet nagyon jó. Minden vasárnap este bemutatásra kerül egy film egy ajánló bevezetővel, majd beszélgetés követi filmessel, kritikussal vagy a mű témájának szakértőjével. Ahogy egy filmklubban kell, remek. Csak hát mi a program? Jó, nyár van, de mégis… Flashdance? Dokumentumfilm Chuck Berryről? Egy bébiszitter kalandjai? Fiatalok és gyönyörűek leszünk? #Sohavégetnemérős? És visszalapozva a műsor történetében, ugyanígy rendre igényes-sikeres (fél)kommersz munkákba botlunk, amelyek közé olykor belekeveredik egy VAN vagy Liza, a rókatündér. Valóban ezek a filmek szorulnának rá egy efféle tartalmas, impozáns tálalásra? Ha már valahol kitalálták, hogy a magyar filmnek igen fontos évfordulója a 120., nem azokat a hazai remekműveket, érdekes művészeti kordokumentumokat kellene inkább alaposabban körbejárni, amelyek hónapok óta folyamatosan mennek a köztévé kulturális csatornáin? De hagyjuk. Úgy érdektelen az egész, ahogy van.
