Nem értünk hozzá, időnk sincs rá, meg hát dűlőre sem egykönnyen jutnánk, ezért a közvagyon kezelését az államra bízzuk. Ez a demokratikus vívmány nem olcsó mulatság. Az államigazgatás intézményrendszere még akkor is sokba kerül, ha az intézők nem lopnak semmit. Félreértés ne essék: lopás az is, ha egy Duna-panorámás ingatlant pár nappal azelőtt nyilvánítanak belterületivé, mielőtt jelentősre nőne az eljárás illetékterhe. Lopás (csalás, sikkasztás, mikor mi) az is, amikor közpénz (benne például uniós támogatások) felhasználása közben kreatív szabályokkal tömik degeszre a család, a barátok, az üzletfelek tárcáját.
A közvagyon elzárása gyakran része ezeknek az ügyleteknek. Egyre szűkül a tér, amiben szabadon, költségek nélkül mozoghat az ember, és az intézkedések haszna korántsem a közjót szolgálja. Ilyen ügy egyre gyakrabban van, miután a türelmetlen és arrogáns diktatúrának, amelyik elhiszi a saját szövegét a kétharmados támogatásról, megszűnik a veszélyérzete. Bármihez nyúl, ordít róla a jogszabályok negligálása, a „nekem ez jár” történelmi tévedése. Mígnem elérkezik az igazság órája, vagy valami hasonló.
Közalapítványosítás
Fleck Zoltán jogász, jogszociológus nem hagy kétséget: az állam közvagyonkezelés-minősége ugyanolyan, mint bármi más, ami a jogállami garanciák működésétől függ. Egy jogállamban vannak eszközök, amelyekkel kikényszeríthető, hogy a közvagyonnal az egész közösség érdekében sáfárkodjon az állam. Ha valami nem stimmel, akkor pedig vannak eszközök – bíróság, Alkotmánybíróság, ombudsman –, amelyek a felelőtlen gazdálkodást megakadályozhatják. Egy jogállamban például nem történik meg minden további nélkül az állami vagyon közalapítványosítása.
A köz- és a magánvagyon közötti határt politikai-gazdaságpolitikai döntések befolyásolják. Egy neoliberális kormányzat – mint a jogszociológus példájában a Thatcher-kabinet – rengeteg közvagyont privatizált, és megpróbálta azokat magánúton működtetni. Ez azzal járt, hogy a fogyasztóknak többet kellett fizetniük a használatért.
„A magyar állam esetében azonban inkább arról van szó, hogy a közvagyonnal való gazdálkodás és a közérdek általában egészen furcsa torzuláson esett át, és azonossá vált a kormány politikai érdekével” – értékel Fleck Zoltán. Szélsőségesnek tűnő példája szerint ma szinte semmilyen akadálya nincs annak, hogy a kormány lezárja a Margit-szigetet, és azt mondja, innentől csak kivételezett emberek használhatják.
„A diktatúrákban – vagy nem jogállami rendszerekben – alig-alig van korlátja az efféle önkényes megoldásoknak. A történelemből ismert, hogy amikor a Tanácsköztársaság felszabadította a Margit-szigetet, akkor beözönlöttek a proletár gyerekek, akik korábban nem léphettek a területre, mert ez az úri osztály kiváltsága volt. El lehet tehát képzelni egy olyan országot, amelyben a köz által használt terek és javak hirtelen beszűkülnek. Nemcsak úgy, hogy egyszer csak sorompó zárja el őket az emberek elől, hanem hogy az állami szervezet pénzt kér tőlük a belépésért. Ilyen előfordul nem egy helyen. Egyetlen akadálya van ennek, a politikai felhatalmazás, aminek – mint tudjuk – Magyarországon nem sok következménye van.”
Elkótyavetyélés
A közvagyonnal való gazdálkodásra – folytatja Fleck Zoltán – szabályok vonatkoznak, amelyeket az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgál. A felhasználásnak átláthatónak, célszerűnek kell lennie. Még büntetőjogi szabályok is vannak a közvagyonnal való nem megfelelő gazdálkodás esetére. Minden a definíción múlik: nem lehet elkótyavetyélni, tönkretenni, csökkenteni a nemzeti vagyon értékét.
„Magyarországon egy sor aggályos példát tudunk említeni a közvagyon értékvesztésére. Amikor a Balaton partját tönkreteszik vagy a Velencei-tavat hagyják elpusztulni, akkor megállhat a felelős gazdálkodás szabályainak a megsértése súlyos mulasztással, aminek akár büntetőjogi következményei is lehetnek. Vannak tehát döntési felelősségek az állam kezében is. Nemcsak arról van szó, hogy a hasznokat meg a használatot korlátozza a hatalom, hanem hogy hagyja tönkremenni vagy konkrétan tönkreteszi. Ezeknek az ügyeknek a politikaiakon túl komoly jogi következményei is lehetnek” – mondja a jogszociológus.
Ha nincs jogállami környezet, akkor persze olyan hatóság sincs, amely a rázós kérdéseket felvetné, jegyzi meg Fleck. Az ÁSZ nem vizsgálódik, az Alkotmánybíróság nem foglalkozik az adott jogszabállyal, az ombudsman nem indít eljárásokat, az ügyészség nem lódul meg, nincs következménye a feljelentésnek. Pedig ez mind olyan típusú intézményes eljárásmód, amely akadályozhatná a közvagyonnal való nem felelős gazdálkodásnak az eseteit.
„Amikor egy egyetemi rektor a közvagyont érintő döntéseket hoz, akkor elképesztő kontroll alatt cselekszik, a kancellár és a számvevőszék figyeli minden mozdulatát. Ha a döntést a kormány hozza, akkor gyakorlatilag nincs korlát előtte – állapítja meg a jogszociológus. – Egy normális jogállamban a kormány tevékenységét független intézmények kontrollálják folyamatosan, de mivel nálunk nincsenek ilyenek, ezért a kormányzat akarata lényegében korlátlan. Ez a jogállam hiányának a legegyszerűbb definíciója. Ha nem korlátos a kormány akarata, akkor a közvagyonnal és a közjavakkal való gazdálkodás sem korlátos. A végén pedig majd meglátjuk, hogy ez az egész milyen – adott esetben visszafordíthatatlan – károkat okozott. Egy privatizált vagyont még vissza lehet szedni, de egy tönkretett természeti környezetet már nem lehet helyrehozni.”
Szabályáthágás
A közvagyon jelentős értékvesztésekor a jogi felelősség is felmerül, éspedig úgy, hogy a döntéshozó szándékos vagy hanyag mulasztása vezetett oda. Mert előfordul, hogy a döntéshozó rosszul dönt. Előfordulhat az is, hogy nincs anyagi fedezet, és lepusztul egy közvagyon. Ilyenkor jöhet egy politikai következmény, amikor a választó legközelebb már nem ad felhatalmazást annak a kormánynak, amely hagyott tönkremenni egy nemzeti értéket.
„Jogi következmény akkor jöhet szóba, ha megállapítható a mulasztás, a szándékosság, esetleg a bűnös gondatlanság. Mindezt csak akkor tudjuk meg, ha elindul egy jogi eljárás, és van független intézmény, amely képes felvetni a jog felelősség kérdését. Ameddig ilyen nincsen, addig csak spekulálhatunk a következményeken. A Balaton-part lebetonozása azért, hogy néhány embernek legyen kellemes jachtkikötője, vagy legyen valakinek közvetlen parti telke, ezekre szigorú korlátozó szabályok vonatkoznak, amelyeket minden valószínűség szerint áthágtak. Ha a jogszabály szándékos megsértésével történtek ezek az esetek, akkor a felelősség is megállhat, és minimum annyi elérhető, hogy szüntessék meg a károkozást, és állítsák helyre az eredeti állapotot. Ez lenne a normális következmény egy normális eljárásban” – véli Fleck Zoltán.
Az eljárások tisztességes és jogállami megindulásának van még egy feltétele a jogszociológus szerint: minden tudható tényt fel kell tárni, és nyilvánosságra kell hozni. Ezzel érdemes indítani. Meg kell mondani, ki, mikor és milyen mulasztást követett el, miért és hogyan kell ezt helyreállítani.
„Ne az legyen, hogy az egyik elit a másik vagyonával szórakozik. Vannak szabályok, amiket a köz érdekében be kell tartani – figyelmeztet Fleck. – Velencei-tó, Fertő, Balaton – ezek körül súlyos károkozások vannak és magánhasználatok vannak. Egyszer majd nagy költséggel jár, még pazarlónak is tűnhet, de a szabálytalanul megépített villát le kell bontani, és helyre kell állítani a környezetet. Ha a szabályokat tudatosan sértették meg, akkor a szándékos károkozás minimum polgárjogi következménye megállhat. Ha egy helyi önkormányzat politikai okból adott engedélyt a jogszabálysértésre, akkor az önkormányzat tisztségviselőjét kell felelősségre vonni, mert szemet hunyt a jogsérelem fölött. Az efféle felelősségre vonás teljesen életszerűtlen az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján. Ma egy politikai tábor dönti el, mi jogszerű és mi nem.”
Diktatúraár
A jogállam bizonyos dolgokat képes rendbe hozni, amihez legitimáció kell, jogi eljárások és független intézmények. De mint Fleck Zoltán mondja: „Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a károkozás egy részét nem fogjuk tudni eliminálni, mert nem mindenütt lehet helyreállítani az eredeti állapotot. A diktatúrák sokba kerülnek. Meg kell fizetni az árukat.”
Ha egyszer ki lehet építeni vagy vissza lehet állítani a jogállamot, akkor a jogszociológus szerint az államapparátus nem akadályozza meg ezt.
„A Fidesz-kormányzat ugyan a lojalitás kikényszerítésével mélyen belenyúlt az apparátusba, de a jogállamnak van egy nagyon erős tulajdonsága: mindenkitől megköveteli a jogszabályok betartását és betartatását, és vannak intézményei, amelyek ezt ellenőrzik” – mondja Fleck.
Egy bürokrata, egy jogalkalmazó biztos lehet abban, hogy a tévedése korlátokba ütközik, mert vannak más intézmények, amelyek a hibáját korrigálják. Egy első fokon eljáró bíró biztos lehet benne, hogy a felső fok nem politikai, hanem szakmai okból fogja megváltoztatni a döntését, ha hibázott. Egy sor garancia könnyíti a jogalkalmazók dolgát.
„Azt is hiszem, hogy az államapparátusban meg fognak könnyebbülni a szakmai elemek, ha megszűnik a jogállam hiánya. A jogállam hiányában dolgozni folyamatos feszültség. Egy helyi jegyzőnek, aki pontosan tudja, hogy jogszabályt sért, a nyakán van a kés. Ez egy rossz állapot, amiben nem lehet jó szakmai döntéseket hozni. Nem jogállamban a szakmai döntéshozók feszültsége és helyzete nagyságrendekkel rosszabb, mint a jogállamban.
A jogállam felszabadítja az egyéni hibától rettegő jogalkalmazót, hiszen vannak garanciák, és neki nem kell másra figyelnie, csak a jogszabályra. Nem a polgármester főnökének a politikai utasításait kell végrehajtania, hanem a jogszabályokat. Sokan félnek az államapparátusban is, hogy milyen következménye lesz annak, ha az elmúlt tíz évben nem megfelelően működtek. De a jogállam nem bosszúállás a diktatúrán, hanem a normális állapot helyreállítása” – vallja Fleck Zoltán.
