A betörő megdühödött. A lelkét is kiteszi: a legkorszerűbb zárvágó alkalmatosságba ruház be; napokig figyeli a helyszínt; oly óvatosan oson, hogy egy irokéz felderítő is elismeréssel biccentene; véletlenül sem csinál kupit a kárhelyszínen, nehogy már takarítani kelljen utána – és semmi. Azaz semmi. Pár nagymamaékszer, egy bagatell összeg a komód felső fiókjában meg egy laptop odavert sarokkal.
Hibádzik az ár-érték arány – dühöngött magában a betörő, és annyira megsértődött erre a méltatlan helyzetre, hogy a készpénzt sem volt hajlandó magával vinni. Hazafelé betért egy sörre, de a hideg-kesernyés komlólé sem hűtötte nekiindultságát. Éjszaka többször felneszelt, hogy csikorgatja a fogait elkeseredésében, és amikor még reggel is sötét kacagó árnyként terpeszkedett nyakszirtjén a kudarc emléke, úgy döntött, elégtételt vesz.
A kerületi kapitányságon egy százados ügybuzgón jegyezte fel mondandóját, melynek veleje az volt, hogy őt megkárosította a smucig lakástulajdonos, amikor nem helyezett ki elég értéktárgyat – ha úgy tetszik, ellopta jogos járandóságát, amiért ő igenis megdolgozott. A százados nyájas volt és megértő, a betörő anyagi és szívfájdalmát egyaránt átérezte, és ígérte, komolyan veszik a feljelentést, megvizsgálják, mi késztette a lakástulajdonost ilyen becstelenségre. Mert senki jogos jussát elvenni nem lehet.
A szituáció csöppet sem morbid, a kormánypárt mindennapjaihoz képest semmiképp. Példának okáért Deutsch Tamás most jelentette fel Cseh Katalint az OLAF-nál (lásd: Európai Csaláselleni Hivatal), mondván: az a nyomdaipari vállalkozás, melynek a momentumos politikus volt a vezetője, megkérdőjelezhető módon jutott uniós támogatásokhoz, de ha a vállalkozás nem is járt el jogszerűtlenül, Cseh Katalin akkor is rombolja az EU renoméját, a látszat miatt, ugye.
Hogy Deutschnak igaza van-e, azt majd az OLAF kiokoskodja. De ami az életszerűséget illeti, nos, abban, legalábbis az emlegetett látszat szerint mindenképpen, Cseh Katalin felé hajlik a valóság, aki szerint korábban a Fidesz csapolta meg rendre az EU-s pénzeket, és tett meg mindent, hogy az OLAF ne vizsgálhassa a kormánypártközeli vállalkozók ügyeit – most pedig azért prüszköl, mert az európai közösség (a magyar ellenzéki képviselők aktív részvételével) mindent megtesz azért, hogy ne lehessen lerabolni az uniós támogatásokat.
Magyarán az állami betörő – akárcsak a magánszaki – azért dühösködik, mert a közösségi otthon (értsd: EU) tulajdonosa nem hagy elöl megfelelő mennyiségű vagyontárgyat.
És ez esetben nem vádolható farizeussággal a honi hatalom, hiszen nem fukarkodik, kellő számú jószágot tesz mozdíthatóvá mindannyiunk közös otthonában, Magyarországon. Ám nem árt tenni egy finom distinkciót, mert az állami javakra rátörő betörő nem szimpla betörő. Van, aki házibarátot tart, van, aki háziállatot, és van, aki házibetörőt. Kinek szélesre tárja kapuját, padlófényekkel, neonfeliratokkal (közbeszerzés, uniós pályázat, sztrádakoncesszió, miegymás) igazítja útba, és semmit nem rejt páncélba, kulcsos íróasztalfiókba, de még lekvárba sem.
Mert a hatalom gondoskodik az övéiről, a politikai mamelukokról és a zseboligarchákról. Mindenét odaadja nekik, pontosabban mindenünket.
Igaz, néha úgy tűnik, mintha a kisember is lehetne állami betörő, most például 2500-3000 milliárdot emelhetne el/ki a büdzséből, legalábbis Domokos László ilyesmivel kecsegteti.
Az Állami Számvevőszék elnöke házal azzal az ötlettel, hogy aki dolgozik, az a jövőben ne fizessen személyi jövedelemadót – és pont az borítana ki a büdzséből egy ekkora summát (amiből simán lehet finanszírozni a nyugdíjkaszát vagy az egészségügyi rendszert), aki a józan, többé-kevésbé épeszű gazdálkodásra köteles rászorítani a kormányzatot. Egészen abszurd az a helyzet, amikor Matolcsy György MNB-elnök testesíti meg a józanságot a kampány dübörgése közepette. Hogy aztán tényleg kiosonhat-e az szja-val az egyszeri állampolgár a költségvetési spájzból, az majd elválik, de a lopás lehetőségét már belengette a hatalom.
Ám félő, hogyha a lehetőség valósággá is válik, akkor sem lesznek egyértelmű nyertesei ennek az intézkedésnek az emberek, ugyanis eddig az összes adócsökkentést (ami a keresetet terhelő sarcokat enyhítette) fogyasztási adó formájában visszaszedte az állam, egyrészt közvetlenül, másrészt a különböző szolgáltatókra, kereskedőkre nyomott különadók segítségével. És a mondás hitelességét nagyban csorbítja az is, hogy a kormánypártok képviselői nemrég akadályozták meg, hogy egyáltalán tárgyaljon az Országgyűlés a minimálbér adómentessé tételéről.
Szóval, úgy tűnik, a betörés, illetve a betörők tisztes hasznának biztosítása továbbra is állami monopólium marad. És aki ez ellen felemeli a szavát, azt betörőnek bélyegzik, de ellenséges betörőnek, úgyhogy a hatalomnak rögvest eszébe jutnak vonatkozó jogszabályi passzusok.
