Vikinek
Úgy beszélek Rólad, ahogy számon tartja tűleveleit a velünk élő erdő.
Rád gondolok, és a kertalakú bolygó,
amelyről a mai napig nincs egyértelmű bizonyíték, hogy létezne,
legbelül mozgásba kezd,
annyi galaxissal megy a francia vendéglő arrébb,
ahányszor karodhoz ér egy óra leforgása alatt a kezem,
minden alkalmas befogadást
követel, készületlenül nem hagy, mosolyodnak
épüljön közadakozásból templom, ahol álmaidból kimászó
vadmacska környékezi meg a szenteltvíztartót,
peremén hagyja egy süppeteg vadon karanténszagát, individualizmusát,
a francia vendéglő éjféli teraszán alakod szabályozta tér hulláma,
hunyorgásod,
részleteidből kigyűjtött egész:
nevem identitása a szád,
széped íve a vállad,
karkötőd ékszere a tested,
viselsz teremtéskék megérkezést,
másképpen mindig úgy, hogy a közelemben maradj.
