Szokás mondani, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág. Lehet, hogy más érzett valamit ebből a hatalomból, én nem sokat. Tán csak annyit, hogy a népszabis időkben, amikor a lap vezető szerepét semmi sem veszélyeztette, a legmacerásabb interjúalanyok is készséges beszélgetőpartnerré szelídítették magukat, mert pontosan tudták, hogy mivel jár egy megjelenés az amúgy arisztokratikus kulturális rovatban. Nem mondhatnak le erről puszta szeszélyből. Ezt ma, amikor a jóval kisebb fórumhoz tartozom (Könyvterasz), már inkább érzem: a keveset nyilatkozó sztároknak mi még nem vagyunk pálya, így már a sajtósokról visszapattanunk, el sem jutunk a személyes visszautasításig.
Így aztán ennél nagyobb hatalmam újságíróként sosem volt: megtapasztaltam, hogy egy fontos orgánum képviselőjeként kinyílnak előttem az ajtók. Oda is figyeltem rá, hogy még véletlenül se éljek vissza vele, ne hagyjam magam lekenyerezni. Amikor belsős lettem, egy életre elfelejtettem azt a gyakornokot, aki imádta telezabálni magát a sajtótájékoztatók után, és örült minden apró figyelmességnek, ajándéknak. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de mindennél nagyobb örömet jelentett, hogy a csapat tagja lettem, hogy a lap nevében járhatok el.
Ma viszont, népszavás tárcistaként, már bizony, tapintható hatalmam van. Amikor Dusi a két nagymamájával a Balatonnál nyaralt, észrevettek egy törött lábú hattyút, aki a parton sántikált. Azonnal feltámadt bennük – nagyon helyesen – az állatvédő aktivista, intézkedtek, telefonáltak, mozgósítottak, ha a hattyú engedékenyebb, tán még sínbe is tették volna a lábát. Ám ehelyett inkább őrizték a sérült állatot. De aztán jött egy kissé ügybuzgó ötven körül férfi, aki mindenáron el akarta kergetni a madarat, mert állítólag odapiszkolt a kövekre, ahol gyermekek is játszottak. Erre kitört anyámból a legharciasabb énje, amit eddig csak akkor jelent meg, ha bukásra álltam románból. Ráripakodott az emberre, hogy azonnal hagyja békén az állatot, mert az ő fia újságíró és ha tovább folytatja, akkor megírja az egészet. Végül mások is bekapcsolódtak az állat érdekében, mondván, hogy a halak is a vízbe piszkítanak, mégsem lapátolják ki őket a partra.
Eltelt egy hét, s már itthon a játszótéren Dusit és a barátját két nagyobb kislány kezdte el csúfolni. Tán a hinta stratégiai birtoklása, tán valami más volt a tét. A fiúk egy ideg csendben hallgatták a verbális letámadást, aztán Duskából kirobbant a düh: jól vigyázzanak, hogy mit mondanak, mert az ő egyik apukája szokott írni az utolsó oldalra, és akkor mindenki tudni fogja, hogy mit csináltak. Nem tudom, hogy a kislányok mit foghattak fel mindebből, de a csata ezzel el is dőlt.
Hát így lettem a láthatatlan hatalom, távoli világrendőr játszótéren és vízparton, aki majd igazságot oszt a laptopja mögül, még csak nem is álruhában. Ha már Mátyás meghalt, és egy ideje az igazság is elkerül minket, legalább legyen valamilyen mágia, ráolvasás, amelynek nyomán a vétkesekre szégyenfolt vetül. Kész csoda, hogy ezzel még el lehet érni valamit. Az újságírót ugyanis ma már messze nem övezi az a dicsfény, ami a kilencvenes évek első felében még oly fényesen ragyogott felette, amikor még jobban bízott benne a közvélemény, mint a celebekben és az önjelölt megváltókban. Ma az újságíró vagy az utolsó bástyákat védi kevés pénzért, fogcsikorgatva, vagy mindent elkövet, hogy lenullázza a szakma megmaradt presztízsét. Utóbbi a hatalom kegyeiért udvarol, előbbi minél jobban próbálja eltolni magától, s ha van is bármiféle hatalma, az csak arra elég, hogy felbosszantsa a valódi hatalmasságokat. Örömnek, elégtételnek olykor ez is megteszi.
Ha jobban belegondolok, én is inkább csak madárijesztőként csöppentem ebbe a történetbe. Ha pillanatra is, de képes voltam elriasztani az igazságtalanság sötét madarait, helyrebillenteni a világ rendjét. Persze tudjuk, ezek a madarak makacsul visszatérnek, hiszen érzik, a kor most nekik kedvez. A szinten tartott gyűlöletünk minden nap megkeresi a maga célpontjait: sérülteket, kisebbeket, másabbakat, színesebbeket. Azt, aki más zászlót tűz ki, mint amilyet a többség szeretne. Akkor is fellángol, amikor szinte nem is tudatosul bennünk. Banális helyzetekben, a történelmi idők farvizén. Ilyen persze eddig is volt és még lesz is, csak annyi a különbség, hogy túl sokan és kigondoltan etetik ezeket a sötét madarakat. Bőséggel szórják eléjük a tápot, hogy mindenhol felbukkanjanak, ha kell. Mert állítólag harcban állunk, még álmunkban is.
Dusi persze boldog, mert mégsem maradt alul. És ezzel talán már lehet kezdeni valamit. A hattyú tán meggyógyult, a csúfolkodás abbamaradt, igaz, most már csak akkor megy ki a játszótérre, ha egyedül lehet. Nem győzni akar, de veszteni sem szeretne. Tán csak élni szerdául és csütörtökül, ahogy Lázár Ervin mondaná. És az lenne jó, ha ehhez én sem kellenék, ha nem lenne témám, csak rágnám a tollam végét, hogy miről is írjak ma. Azt hiszem, én nem kérek a hatalmamból, tán csak annyit, amit a gondolatok, a történetek papíron megengednek. Épp elég annyi, hogy rendelkezhetem az alanyom és állítmányom felett.
