Nem tartom magam bármiféle "-ológus"-nak, nem akarok jobban tudni, mint mások. Nincs különösebb jogcímem, hogy a szociáldemokráciáról írjak. Ha csak annyi nem, hogy fél évszázadot töltöttem Fejtő Ferenc közelében. Ő adta egyik könyvének a "La social-democratie quand même” címet, az ő gondolatsorát folytatom, a magam módján.
A szocializmusról annyit tudni mostanában, hogy nincs. A szociáldemokráciáról, hogy válságban van. Elmondható ugyanez a liberalizmus különböző árnyalatairól, a kereszténydemokráciáról és a konzervatív politika többesszámáról is. Tegyük hozzá, hogy a hatalomgyakorlást megalapozó elméletek azért bukdácsolnak egyik válságból a másikba, mert a legkiválóbb elmék sem képesek lépést tartani a sebesen változó környezettel.
A XIX. században kialakult szociáldemokrata gondolat- és elvrendszer talán annyiban különbözik a többitől, hogy a kezdet kezdetétől sokan próbálták értelmezni, módosítani, kisajátítani. Ez annál is könnyebb volt, mert nem egyetlen országban, egyetlen agyból pattant ki. A gyakorlat, a szakszervezeti mozgalom, a szövetkezetek és más autonómia-kísérletek megelőzték az elméletet. A fogalmat és ennek megvalósulását máig is gyakran Marxszal és követőivel kötik össze. Erről csak annyit, hogy ez a nagy társadalomtudós (és jóval kevésbé nagy közgazdász) élete végén azt mondta, hogy ha a rá hivatkozók marxisták, akkor ő nem az… Észak- és Nyugat-Európában a keresztény, protestáns elveket vallók külön úton jártak, míg Francia-, Olasz- és Németországban a radikális, forradalmár szárny bizonyult erősebbnek. Oroszország és Közép-Kelet-Európa, Latin-Amerika megint más-más történet. Gondoljunk bele: a XX. század első évtizedeiben Lenin nagyra becsülte a fiatal Mussolini elvtársat, majd valamivel később a bolsevikok puccsal távolították el az orosz forradalmi kormányt vezető szociáldemokrata Kerenszkijt. A Szocialista Internacionáléban egy fedél alatt maradtak a reformokat kiegyezés útján keresők és a változást csak erőszakkal, lényegében polgárháborúval elképzelők. Az első világháborúban ki-ki a saját kormányának politikáját követte - a bolsevikok hatalomra kerülésével, a német és magyar forradalmi kísérlet elbukásával az együttélés lehetetlenné vált. A tours-i kongresszuson végleg szétváltak a szocialisták és kommunisták, annyira szét, hogy tíz évvel később a német kommunisták legfőbb ellenfelüknek nem a hatalomban berendezkedő nemzetiszocialistákat tartották, hanem a szociálfasisztának minősített szociáldemokratákat.
A létező szocializmus halott
Úgy vélem, részletesebb történelmi elemzés nélkül leírhatom, a létező szocializmusnak nevezett rendszer halott. Pontosabban úgy hunyt el, hogy meg sem született. Ha proletárdiktatúraként határozzuk meg, a diktatúra megvalósult, a proletároké sohase volt. Ha – valamivel semlegesebben, tudományosabbnak hangzón – államkapitalizmusként emlegetjük, ennek csak a fele igaz. Az elképesztő adatokat produkáló kínai gazdaságban a kapitalizmus kezdeti formája valósult meg, az államgépezetet egy szűk, zárt csoport működteti. Kambodzsában a kommunista párt célja a középkori állapot visszaállítása volt – ez sikerült is. Kubában valódi forradalom kergette el a korrupt rendszert, de a független szocialista kísérlet, részben az amerikai nyomás ellentételezése miatt, néhány év alatt miniatűr szovjet-rendszerré alakult. Venezuelában, Nicaraguában a kétségtelenül jóhiszemű, de képzetlen, fantaszta vezetők villámgyorsan csődbe vitték az országot.
Ha mindezek után azt kérdezzük, lehetséges-e a kapitalizmusként ábrázolt rendszert mással felváltani, a kérdés válasz nélkül marad.
A bolsevik szocializmus nem csak az egységes modellt, az ellentmondást nem tűrő vezetést kényszerítette a szövetséges kommunista pártokra, de a gondolkodás monopóliumát is. A marxizmus-leninizmusnak nevezett dogmarendszer az eszmék terméketlenségét biztosította. A XX. század elején oly erős, mert sokszínű elmélet csak a Szovjetunión kívül és a kommunizmus ellenében fejlődhetett. Bár Marx (és kisebb mértékben Engels) gondolataiból a XX. században, a politikatudománytól a mélylélektanig számtalan iskola táplálkozott, a XXI. században az alapító atyák befolyása elhalványult.
1959-ben a Bad-Godesbergi kongresszusokon a német szociáldemokraták formálisan is szakítottak a marxizmussal, lemondtak a fennálló rendszer forradalmi átalakításáról, s egyszersmind a munkásosztály érdekeinek képviselete helyett az egész társadalom képviseletét vállalták. Nyugat- és Észak-Európa szociáldemokrata pártjainak nem volt erre szüksége. A szovjet rendszer, a marxi-lenini modell elutasításában az olasz kommunisták jutottak legmesszebbre. Pártjuk először Baloldali Demokrata Párttá alakult, majd a baloldali jelzőt is elhagyva Demokrata Pártként folytatta tevékenységét. A radikális változás eredményes volt, a legerősebb ellenzéki szerepe helyett kormányképes és többször kormányzó párttá váltak.
Magyarországon a kiegyezést követő iparosítás, tőkefelhalmozás teremtette meg a munkásosztályt, ez pedig a szakszervezeti mozgalmat és a szociáldemokrata pártot. A reformokra törekvő többség és a forradalmat hirdető kisebbség, mint másutt, megfért egy fedél alatt, a kommunista pártot az orosz hadifogságból visszatérő értelmiségiek hozták létre. A száz napnál alig tovább élő tragikus/katasztrofális Tanácsköztársaság után a Moszkvához igazodó kommunista párt gyakorlatilag megszűnt, máig vitatott tagsága évtizedekig két-számjegyű maradt. A rút valósággal szembenézni képes szociáldemokraták – hát igen! – kiegyeztek az „autokratikus rendőrállammal” (Bibó István). Feltűnő és jellemző azonban, hogy a gúzsba kötve táncoló párt értelmiségi háttere nyugat-európai mérték szerint is milyen kiváló volt - és maradt.
Mire képes a szociáldemokrácia?
Itt jutunk el a lényeghez: mit kívánt a szociáldemokrácia, és az adott helyzetben mire volt képes? A második világháború előtt megfogalmazott gazdasági elvek (Keynes), majd ennek társadalmi reformjai (Beveridge-jelentés Angliában, népfront-kormány Franciaországban) csak a háború után hozták létre a jóléti/gondoskodó államot (welfare state). Ne kerteljünk: ez a munka és a tőke közötti megegyezésen alapult, a munkát az erős, akcióképes szakszervezetek képviselték, a munkáspárt szövetségeseként. A periférián tengődő Magyarországnak a Kádár-rendszer utolsó évtizedeiben, Kornai János kifejezésével csak a „koraszülött” változatra telt, a rendszerváltással ez is összeomlott.
A még állampárt MSZMP a békés átalakulással egyidőben saját átváltozását is végigvitte. A szociáldemokráciából érkezett Nyers Rezsőtől remélték, hogy az új pártot a nyugat-európai szociáldemokratákhoz irányítja, ehhez azonban az elvek és vezetők hitelességét kellett visszanyerni. A rendszerváltás ideológiai zsibvásárában ez hosszabb távú feladatnak bizonyult. A „kapitalizmus építése”, amelyet az MSZP néhány vezető politikusa is célként jelölt meg, nem lett és nem lehetett a szociáldemokraták feladata.
A rendszerváltás első évtizedében három végzetes, máig ható hiba történt. A nyugati beruházók óhaját teljesítve a szakszervezeteket kivéreztették, érdekképviseleti feladatuk ellátására képtelenné tették. A szövetkezetek szétverése megnyitotta a nagybirtokrendszerhez visszavezető utat és megjelentek az ezzel járó teljesen kiszolgáltatott agrárproletárok. Az egyházakat a jogos és igazságos jóvátételt messze meghaladva a politikai arénába tolták, az oktatásban helyenként monopóliumot biztosítottak nekik.
Legyünk méltányosak, kerüljük el a vádaskodást. A globalizáció árhullámaira, a folyamatok felgyorsulására Nyugat-Európa baloldali pártjai sem készültek fel, a kelet-közép-európaiak még kevésbé. A Lajtától keletre a gazdaság valódi szakértőit általában nem vonták be a döntéshozatalba, inkább eltávolították őket. A sztahanovista hajrában létrehozott kapitalizmus több rokon vonást mutat a latin-amerikai, délkelet-ázsiai változattal, mint a nyugat-európaival.
Milyen feladatok várnak korunk és a holnap szociáldemokratáira?
A maffiaállam kegyetlen osztályhatalmának lebontása nélkül semmilyen reform nem életképes. Ezt ismerték fel a most választási szövetséget kötő pártok. Elemi érdekük, hogy az urnákon túl legalább egy kormányzati ciklusban is együtt maradjanak, ideológiai viták ne bénítsák meg cselekvésüket
Életképes jóléti állam
A szociáldemokraták elsődleges, minden mást felülíró célja, az ezúttal életképessé tett jóléti állam megteremtése. Nem jóindulati elmék utópiája, mindennap egy óvatos, de határozott lépéssel megközelíthető cél. Ha hiteles, közmegegyezésre törekvő politikusok állnak mögé, egy-másfél nemzedéknyi idő alatt elérhető. Szövetségesek nélkül persze nem megy. Itt jegyezzük meg, hogy a klasszikus liberalizmus, de nem a neoliberális változat híveinek éppen úgy célja az illiberálisnak mondott, ám a valóságban félfasiszta jellegű rendszer lebontása. A francia, de amerikai egyetemeken is tanító Thomas Piketty felvázolta a jóléti államhoz vezető út elméleti hátterét.
Mondani sem kell – de a biztonság kedvéért mondom –, az Európai Unió további integrációja nélkül a jóléti állam bármilyen formája elképzelhetetlen, mi több, a létező formákra is hanyatlás vár. Jól tesszük, ha emlékezünk arra, hogy az európai gondolat első hirdetői, majd kezdeti formáinak megteremtői liberálisok és kereszténydemokraták voltak. A további fejlődés záloga is a kölcsönös bizalom, a szükséges engedmények és a hosszú távú együttműködés szándéka. Az eszmei tökéletesség keresése helyett a lehetséges megragadása a szociáldemokrata tulajdonság. Az ötszázmilliós Európai Unióban éppúgy, mint a tízmillió lakosú Magyarországon.
A sors fura fintora, hogy Kéthly Anna szobrát Kövér László állíttatta fel. Ne vitassuk el tőle gesztusát. A szobor azonban egy páncélba öltözött, a világgal dacoló asszonyt ábrázol. A magyar szociáldemokrácia nagy alakját kár ilyen jellemvonással felruházni. Elveiből jottányit sem engedő, minden parancsuralmi rendszert elutasító, de a világra nyitott, a tökéletes helyett a megvalósíthatót kereső egyéniség volt. Ez a mai szociáldemokraták öröksége.
