Az ostrom legsúlyosabb napjainak egyikén Öcsikét, a kilencéves Sztankay Pistit bátyja, a már felnőtt Laci felvitte magával a Bem téri pincéből a szétbombázott lakásba, melyben egyetlen épen maradt bútordarabként árválkodott a behavazott zongora. A zenebohócnak készülő kisfiú, akinek a legfőbb produkciója egyelőre a gombócevés volt, leült játszani a zongorához. Hamarosan megjelent egy kalasnyikovval hadonászó, mérges szovjet katona, Öcsike pedig a benne szunnyadó művész ösztönét követve, vidámabb akkordokba csapott. A megviselt katonát ezzel kirántotta a szerepéből, a közös bolondozás után öleléssel búcsúzott a fiúktól.
A legkisebb fiú
Sztankay István gyermekkorát és felnőttéletét megannyi hasonló történet kíséri. „Hamar megérezte, hogy mit adhat és mit kaphat a játékkal, és megvolt az eredendő tehetsége mások érzéseit felismerni, mások helyzetébe belehelyezkedni” – árulja el lánya, Sztankay Orsolya, aki különleges módot választott édesapja életének bemutatására: sétálni visz minket a családhoz és édesapjához kapcsolódó épületek érintésével. A Fő utcából induló és a Bécsi kapu téren véget érő „túra” nem pusztán a térben képezi le a színész útját, annak szimbólumát is adja, ahogy a legkisebb fiú a csúcsra ért.
Nemcsak az utoljára született gyerek helyzeténél fogva volt ő a legkisebb. Sötét fürtjeivel és fekete szemével, alacsonyságával kirítt az egyébként szerető Sztankay testvérek közül. Az alkatával örökké elégedetlen fiúcska sokkal tovább szeretett volna nőni, magasodni, és tehetsége megadta neki ennek lehetőségét.
Séta mint kísérleti műfaj
Kik kísérték ezen az úton? Milyen kitérői voltak? Mi volt a szerepálma és milyen dilemmákkal küzdött? Milyen volt Sztankay Istvánnak és Sztankay Istvánnal lenni? Lépésről lépésre kapjuk meg a válaszokat Sztankay Orsolyától, aki maga is színész, emellett pedig idegenvezetőként dolgozik.
Talán innen is jöhetett Sándor Erzsi újságíró ötlete a mozgalmas feldolgozásra, amelyet aztán Lénárd Anna, a Sétaműhely megalapítója karolt fel.
Egy évtizede indultak el a különböző tematikájú és útvonalú városi séták Budapesten (és aztán mind több más településén az országnak), az egyik első „sétáltató” pont Lénárd Anna képzőművész volt, aki 2011 novemberében egyfajta művészeti projektként alkotta meg Térey Jánossal közösen a Szellemek a Svábhegyen máig elérhető sétáját.
„Ma már nem számít kísérleti műfajnak a városi séta – mondja Lénárd Anna. – Egyre több cég, szervezet, magánszemély indít ilyen programokat, és folyamatosan növekszik, illetve egyre heterogénebbé válik a közönség is. Egy-egy hétvégi délelőtt ma már 20-30 séta közül is választhatunk Budapesten. Ez persze minden sétaszervezőt arra sarkall, de maga a műfaj is igényli, hogy új megoldásokat találjunk. És ahogyan a városban, úgy a városi sétában is minden tudomány- és művészeti ágnak helye van.”
A Képzőművészeti Egyetemen a városi séta mint médium témájában doktori kutatást végző Lénárd Annát különösen izgatja a séta különböző művészeti ágakhoz kapcsolásának lehetősége. A színház kiemelkedik ezek közül, hiszen műfajilag eleve közel áll az anekdotázó sétáláshoz, amelynek állomásai színterekké, díszletté válnak.
„A Sétaműhely sok olyan sétavezetőt bevonz, aki a saját szakmája klasszikus keretei között nem találja a helyét, esetleg két szakmának is a birtokában van, és azok határmezsgyéjén szeretné önmagát megvalósítani, a mondanivalóját megosztani.
Sztankay Orsolya esetében pont ez történt” – idézi fel Lénárd Anna.
Orsolya és Anna ugyanott találkoztak először, ahonnan a séta indul, a Fő utcai kis barokk templom előtt, „ahol minden kezdődött”. Itt szolgált ugyanis görögkatolikus papként 30 éven át Sztankay András, a színész édesapja, innen indult hódító útjára a kis Pista.
Mátyás katonája
„Ösztönösen sétáltunk Annával azon az alkalmon és jelöltük ki tulajdonképpen az útvonalat. Mentünk felfele a Várba, egyszer csak a Dominikánus Udvarnál találtuk magunkat, ahol a Papa eljátszotta Mátyás király katonáját, ezt a szenvedélyes, romantikus, sokat szenvedett hőst – tudtam, hogy ez a kép biztosan meghatározó lesz a sétán” – árulja el Orsolya, aki minden egyes jelenetszerű történetet természetesen rendelkezésére álló színészi eszköztára segítségével tesz lebilincselővé.
„Ezek a történetek nem léteznek leírva – mondja Anna. – Ezeken a sétákon lehet nemcsak meghallgatni, de átélni is őket. Az útvonal nagyon festői, az idilli Víziváros, a Duna-part, illetve a Vár kevéssé ismert oldala színpadszerű díszleteket kínált. Én például láttam magam előtt az Angelika kávézóban merengő Sztankay Istvánt, amikor a Batthyány téren megálltunk.”
És nem csak a merengő, de a bárkit megnevettető Sztankayt is megidézik a történetek, mellette pedig a rivaldafényből kilépve magának való művészt, aki nem szerette igazán a társasági életet. „Három legkedvesebb barátja, Antal Imre, Madaras József és Schütz Ila, a Süci tudta csak kimozdítani, az a három nagy tehetségű és tragikus sorsú ember, aki mellett neki viszont ott kellett állnia – meséli Orsolya. – A magabiztosnak tűnő, körülrajongott színész valójában egy végtelenül érzékeny és szemérmes ember volt, aki talán furcsállná, hogy mennyire kíváncsiak rá, hogy még gyalogolnak is érte.”
Pedig telt házzal mennek a séták, amelyekre messzi városokból is érkeznek résztvevők. „Ahogy a színházban, itt is megjelennek az érzelmek az arcokon. Látom rajtuk az elérzékenyülést, amit a következő pillanatban nevetés vált” – mondja Sztankay Orsolya, aki sosem „adná ki” az édesapját, nem bulvárosítja a történeteket, de őszintén válaszol a legváratlanabb kérdésekre is. Sokat készült a sétára, maga állította össze az anyagát a családi legendárium alapján, újságcikkekből, szinháztörténeti írásokból, és persze saját emlékei mentén.
