Van-e még egy ország a földkerekségen, amely egy közel hetven évvel ezelőtti sporteseményen történt vereség miatt búslakodik ma is, sőt most is tragédiaként éli meg ezt? Van-e olyan nemzet, amely máig hiedelmeket fűzne, és bosszút emlegetne, összeesküvés-elméleteket gyártana, hogy kétségbeesetten „megmagyarázza” a vereség pályán kívüli, „valódi” okait? Van-e még egy olyan társadalom, amely kétségtelenül nagyszerű csapata egy döntő mérkőzésen elszenvedett kudarcát annyira rá tudná vetíteni saját, kevés sikert felmutató sivár mindennapjaira, amelyek évtizedek óta tartanak, mint a magyar? Mennyi ebben az önbizalomhiány és mennyi benne a kisebbrendűségi érzés? Miért nem tudunk túllépni azon, hogy volt egy adott (nagyon fontos) meccs, ahol erős volt az ellenfél, a labda kerek, a szerencse forgandó, a bíró nem feltétlenül tévedhetetlen, de nem is kimondottan a mi kárunkra tévedő? Ahol az ellenfél taktikailag, technológiailag és tudományosan bizonyosan felettünk állt – s végül egy végletekig kiélezett végjátékban egyetlen góllal kikaptunk, ami egy kicsit kedvezőbb csillagállás mellett is benne volt a pakliban. Másrészt, óriási közhely, de minden összecsapás más, a vereség lehetősége éppúgy adott, mint a (fényes) győzelemé. A foci, sok más csapatsporttal ellentétben az a játék, ahol egy adott mérkőzésen a rosszabb képességű csapat is győzhet. Kiszámíthatatlansága és varázsa ebben is keresendő.
A magyar emlékezettudatba mélyen beépült 1954. július 4-i berni labdarúgó világbajnoki döntőről van szó, amelyet az addig világverő – Puskás, Bozsik, Czibor, Kocsis és Hidegkúti fémjelezte – Aranycsapat veszített el az NSZK-val szemben. „A magyar futballtörténet leghíresebb vesztes mérkőzése máig fájdalmas emlék a szurkolók számára, míg a nyugatnémet államban a »berni csoda« hozzájárult a talpra álláshoz, és a nemzeti önbecsülés megerősödéséhez” – írta a mértékadónak számító történelmi folyóirat, a Rubicon. Mindez önmagában cáfolhatatlan, de kiegészítésre szorul. Arra teszek kísérletet – túl a döntő kevéssé emlegetett, sok esetben félhomályban hagyott mozzanatainak egybegyűjtésével –, hogy végigvigyem azt a gondolatkísérletet, mi lett volna, ha azt a döntőt nem a nyugatnémetek nyerik. Ez másfelől és nem mellesleg, magyar győzelmet jelentene. Az alapkérdés e vonatkozásban éppen az: ha akkor nem az NSZK focicsapata hódítja el a világbajnoki trófeát, akkor máig is ezen búsonganának-e, mint ahogy mi, magyarok tesszük? A kérdésre a gyorsan megelőlegezett válasz az egyértelmű: NEM.
*
Ám előbb nézzük röviden ennek a világbajnokságnak, benne a döntőnek a történéseit. Tizenhat csapat négy csoportban versengett a továbbjutásért és a későbbi döntős magyar és nyugatnémet válogatott már a csoportkörben találkozott. Itt a mienk meggyőző fölénnyel, 8-3-ra verték az NSZK-t. Ezen az összecsapáson megsérült Puskás, és két mérkőzést ki kellett hagynia. Aki ebből az egyetlen mérkőzésből messzemenő következtetést von le, téved. Kis túlzással, a nyugatnémetek a tartalékcsapatukkal álltak fel ellenünk, s visszanézve a későbbi történéseket, nem kicsit tévesztették meg a világ akkori fociközvéleményét, sőt, talán a legtöbb szakembert is. (A magyar válogatott másik csoportmérkőzésén 9-0-ra győzte le Dél-Koreát, amelynek játékosai a meccs közben fáradtan leültek a földre, noha halálos iramról szó sem volt. Mai felfogással már-már elképesztő, de ekkor még nem lehetett cserélni. Akkor sem, ha megsérült egy játékos.) Kétségtelenül igaz, hogy a továbbiakban a nyugatnémetek a könnyebb ágra kerültek, míg a magyaroknak előbb Brazíliával, majd a bivalyerős Uruguayjal kellett megmérkőznie, ráadásul úgy, hogy hiányzott a legjobbunk, Puskás Ferenc. Közben a leendő döntőbeli ellenfélnek, az NSZK-nak Ausztria és Jugoszlávia volt az ellenfele, így a könnyebb ágon, hosszabbításos mérkőzés nélkül, pihentebben léphetett pályára az aranyéremért folytatott küzdelemben a berni Wankdorfstadionban. Ez azonban a lebonyolítás rendjéből és nem a nyugatnémetek akaratából történt így.
Nem venném elő az összes összeesküvés-elméletet és kétségbeesett magyarázatot a kétségtelenül több mint fájó vereségre. Nem beszélnék a népi hiedelemvilág bevett toposzairól, hogy szünetben mennyi kombájnt ajánlottak fel a németek a magyaroknak a győzelemért. Kik, milyen felhatalmazással és hol tárgyalhatták volna meg ezt? Arról sem szólnék, hogy angol „ármány” állt a magyar vereség mögött, amiért 1953-ban a londoni Wembleyben – egy szimpla barátságos mérkőzésen – az Aranycsapat tényleg világra szóló 6-3-as győzelmet aratott Anglia felett. Majd Budapesten 7-1-gyel mosták fel, a különben gyenge közepes képességű csapattal a padlót. (Magyar fordításban a 6-3 az „évszázad mérkőzése” volt. Ez roppant relatív. Hiszen más volt az olaszoknak, a braziloknak, a franciáknak, az uruknak vagy éppen az NSZK-nak. Így a tét nélküli „évszázad mérkőzését” éppen csak az évszázad meghatározó szereplői nem tekintik annak.) A berni döntőt kétségtelen angol bíró vezette, de ennyi erővel ő éppen a nyugatnémetekre „haragudhatott” volna, hiszen az alig kilenc évvel korábban befejeződött második világháborúban a Harmadik Birodalom mérhetetlen emberveszteséget és szenvedést okozott Nagy-Britanniának.
*
Hajlok rá, hogy Sepp Herberger nyugatnémet szövetségi kapitány igen jó taktikus, még az is lehet, zseniális futballhadvezér volt. Ráadásul, mögötte a kor színvonalán csúcstechnológiát szállító háttércsapattal. A csoportmérkőzés során a világbajnok-esélyes magyar csapattal szemben a cseresorát küldte pályára, így az eredmény nem volt mérvadó, s ettől – mint látjuk – az NSZK éppen úgy odaérkezett a döntőbe. (Az 1982-es spanyolországi vb-n a csoportjából hatalmas szerencsével továbbjutó olasz válogatott a középdöntőben megverte a brazilokat és az argentinokat – később épp az NSZK-t legyőzve lett világbajnok. Megvan még Pertini köztársasági elnök díszpáholyban előadott gólöröm-sorozata?)
Másrészt éppen az 1954-es döntő előtt a német sportszergyártás azóta is legendás cégétől, az Adi Dasslerről elnevezett Adidastól megérkeztek az újfajta, az eső áztatta talajon sokkal jobb tapadóképességet produkáló focicipők, az új stoplikkal. Az Adidas cipői forradalmian újak voltak, s beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A nyugatnémet válogatott mögött álló stáb munkája azonban itt fejeződött be. Majdnem fél évszázaddal a berni döntő után derült ki, hogy az NSZK csapatának orvosai a mérkőzés előtt teljesítményfokozót, metamfetamint adtak Fritz Walternek, a csapatkapitánynak és a többi játékosnak. Utóbb emiatt aláírásgyűjtés indult azzal a szándékkal, hogy vegyék vissza a németektől az aranyérmet. Igen ám, de ez abban a korban még nem volt tiltott szer, így semmilyen szabályszegés nem történt.
*
A döntőn újra a magyar csapat rendelkezésére állt Puskás Öcsi, ezzel együtt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány felforgatta a csapatot. (Ha nyernek, akkor a húzás zseniális, mivel veszítettek, súlyos kérdéseket vet fel.) A magyar vereségen búsongók közül nagyon sokan hajlamosak a mérkőzésnek csak egyes, a mi „igazunkat” bizonygató mozzanatait hangsúlyozni, miközben fontos történések sorát hallgatják el. Hogyan fordulhatott elő, hogy a döntőben a 2-0-ás magyar vezetést a nyugatnémetek végül meg tudták fordítani, hiszen ilyenre még nem volt példa? Ilyen hátrányból világbajnoki döntőt tényleg nem nyert senki, ám sok tucatnyi nagyon fontos mérkőzés legalább ilyen, de adott esetben még cifrább fordulatot is hozott már. Másrészt, mennyire van meg az emlékezetünkben, hogy a két gyors magyar gólra hihetetlen rövid időn belül válaszolt az NSZK csapata? A 10. percben visszajött a meccsbe a nyugatnémet csapat, amikor Morlock szépített és a rémálomszerű német kezdés után már csak 2-1-re vezettek a magyarok. A 18. percben pedig már egyenlítettek is! Eztán nagyon sokáig, a meccs legvégéig, a 84. percig maradt is az eredmény. (A magyar érv, hogy a német egyenlítő gól előtt szabálytalanul támadták Grosicsot, ezért nem fért a labdához. A felvételekből kiderül, egy német játékos felugrott az öt és felesen belül, de szabálytalanságról szó sem volt. Nem csak az ilyen szituációkat jobban toleráló angol játékvezetőnél, ez nálam is simán belefér egy szöglet után kialakult helyzetbe. A magyar csapat tagjai nem tiltakoztak.)
A döntő nagyon kiegyenlített volt, éppúgy veszélyeztették egymás kapuját a csapatok, de a védelmek és a kapusok sokáig nagyon jól állták – szó szerint – a sarat. De vissza az elejére! Ha elfogultság nélkül megnézzük a mérkőzést vagy annak összefoglalóját, akkor kiderül, Puskás és Czibor gólja igencsak szerencsés körülmények között született. Kocsis nem túl jó lövése után Puskás elé került egy védőről lepattanó labda, míg Czibor gólja előtt a német védők és Turek, a különben a meccs további részében jól védő kapus olyat hibázott, ami az U9-esknél is hajtépés kategóriájával egyenlő. Nem vidám kimondani, de az Aranycsapat a legfontosabb mérkőzésén felépített, egyben tudatos akcióból nem szerzett gólt. Ez is a vereség egyik oka lehet. Erre azonnal jöhet a replika, hogy de Rahn 84. percben szerzett vezető gólja után Puskás gólja így született. Tudjuk, ezt végül les címén nem adta meg a bíró. A korabeli felvételeket végignézve nem állapítható meg, hogy valóban leshelyzet előzte meg Öcsi gólját vagy sem. Ezzel azt is mondom – fáj, de így van –, elképzelhető, hogy Puskás tényleg lesen volt. Így a gólt érvényteleníteni kellett. Ha az okokat keressük, nem beszélünk arról, hogy Rahn győztes gólja előtt Kohlmeyer a gólvonalról vágott ki egy kapuba tartó labdát. Vagy az utolsó pillanatban Czibor hatalmas helyzetben, szemben állva a kapussal, hibázott. Egy jobban helyezett lövés és vele egy lehetséges találat szükségtelenné tett volna minden összeesküvés-elméletet arról, hogy miért kellett veszítenie a magyar válogatottnak. De persze a futball ilyen játék (és ettől is szép!); a nagy helyzeteket is ki lehet hagyni. A vége a történelmi vereség úgy, hogy az Aranycsapat a legfontosabb aranyérmet mégsem szerezte meg. A csalódás óriási volt, Budapesten zavargások törtek ki a döntő után, amit három nap múltán az ÁVH fojtott el. A többi történelem.
*
Játszunk el a gondolattal, hogy az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntőt a németek elvesztik. Ez a rendkívül kiegyenlített mérkőzés menetében éppen úgy benne volt, mint a győzelem. Sokáig úgy tűnt, hosszabbítás is lehet. Ki tudja, mit hozott volna? Mert bár igaz, hogy a német nemzeti öntudatnak jót tett a győzelem a jóval esélyesebbnek tekintett magyar csapattal szemben, de abból egy szó sem igaz, hogy OTT és AKKOR a nyugatnémet válogatottnak kellett győznie. Ha így lett volna, akkor tudni kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy pontosan miért is? Milyen okok miatt és milyen, akár hallgatólagos döntés született erről, milyen (informális) döntéshozó testület előtt? Így pedig csak csúszunk és csúszunk bele az összeesküvés-elmélet minden mögött valami nagy titkot és ármányt feltételező mocsarába, ami már csak hiedelemvilág: valós tények, dokumentumok, történések és magyarázatok nélkül. Pótcselekvés ez a javából.
Tény, hogy a nyugatnémetek a „berni csodáról” beszéltek, majd sokkal később filmet is forgattak erről. De a magyar futball és társadalom megannyi kudarcával és vereségével szemben Nyugat-Németország/Németország egészen más utat járt be 1954 után. 1974-ben, 1990-ben és 2014-ben újabb foci vb-ket nyert, míg 1966-ban, 1982-ben, 1986-ban és 2002-ben ezüstérmes lett. Hasonlóan kiemelkedő eredményeket mutat a (nyugat)német válogatott az Európa-bajnokságok történetében. Némi sarkítással, szinte mindig a fináléban vagy annak közelében volt. Ismerjük Gary Lineker, a neves angol futballista elhíresült mondását: „A foci olyan játék, amit huszonketten játszanak 90 percen keresztül, és mindig németek nyernek.” Nagyjából ugyanez igaz a német társadalom teljesítményére is. Egy évvel a berni döntő után, 1955. május 5-én hirdették ki a szövetségesek Németország korlátozott szuverenitását, vagyis hogy megszűnt „megszállt ország” státusza. Az NSZK 1955. május 9-én csatlakozott a NATO-hoz, de az ENSZ-nek csak 1973-tól lett a tagja, mire a német gazdasági csoda beérett. Nyugat-Németország sokáig a világ harmadik legnagyobb gazdasága volt az Egyesült Államok és Japán után, ráadásul huzamos ideig a világ legnagyobb exportőre. Utóbbi ma már Kína, és ez az oka annak is, hogy immár „csak” a világ negyedik legnagyobb, de Európa messze legerősebb gazdasága az 1990-ben az öt keleti tartománnyal kiegészült Német Szövetségi Köztársaság.
*
A méretekből, a kiindulópontokból, valamint a gazdasági, pénzügyi és társadalmi lehetőségek különbözőségéből adódóan teljesen más pályát futott be az NSZK/Németország és Magyarország az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntő óta. A németek minden sikere, országuk súlya benne van abban, hogy bár nekik jókor jött és nem várt eredmény volt a világbajnoki cím. Ám ha veszítenek, ugyanezt a kört teszik meg – így rengeteg sport- és társadalmi eredményük miatt máig hatóan az ottani néplélekre sokkal kisebb hatással lett volna az 1954-es vesztes vb-döntő, mint a magyarokéra.
Egy kis lélekszámú és a XX. században súlyos vereségek sorát elszenvedő Magyarországnak az egyszeri, nagy diadal büszkeséget jelentett volna. A legnépszerűbb sportág világbajnoka lett volna a magyar válogatott. Ám a magyar társadalom a világszínvonaltól erősen lemaradó teljesítménye, zsákutcákkal tarkított történelmének meghatározottsága, sok ok miatt, ettől mit sem változott volna. Ez a mély (tudatalatti) keserűség is benne van abban, hogy a társadalom lelkébe ennyire beleégett, és még ma is frusztrálja a 67 évvel ezelőtti vereség. Ezért is keres folyton „magyarázatot” a kudarcra, de sokszor csak összeesküvés-elméletre futja. Pedig egy vb-döntő sem más, mint játék. Komoly játék, de semmi több. Itt is éppúgy győztesek és vesztesek vannak.
