– A magyarok többsége szerint nem kérdés, hogy Európában van a jövőnk. Miért működnek mégis ennyire virulensen az euroszkeptikus, nacionalista triggerek? Hová kapaszkodnak a nemzetállamiság gyökerei?
– A nemzetállami identitáspolitika diskurzusai nem új jelenségek: XVIII–XIX. századi történeti folyamatokra vezethetők vissza, amikor a kultúrnacionalista mozgalmak létrehozták a modern nemzeteket – a nyelv és az etnikai jelleg köré szervezve őket. A fejlettebb nyugati társadalmakban (Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban) ezek hordozója a polgárság, a tisztviselői réteg, a vállalkozó tőkések csoportja volt, e körök hozták létre és működtették az új politikai és demokratikus nyilvánosságot a feudális elitekkel szemben.
Európa perifériáján – így a Habsburg Birodalomban is – a nemesség és a hozzá kapcsolódó értelmiség vett részt a kultúrnacionalista mozgalmakban. Ők jelölték ki, mi a nemzet, melyek a szimbólumai, és mik azok a földrajzi terek, amelyek egyesítik az új közösséget, illetve újrakonstruálták a nemzeti történelmet is. Ez korábban a feudális királyságok, illetve Magyarország esetében a rendek, az egyház története volt, ahol a nyelv és az etnikai hovatartozás sokadik szempont volt a vallási identitás és a hűbéri rendi jogviszonyokhoz képest.
– Az 1800-as években egy birodalommal szemben fogalmazódott meg az évszázadok óta elnyomott magyar (és a sokféle nemzeti kisebbségi) identitás. A nemzeti érzés azóta is bármikor előhívható valamilyen ellenségképpel szemben?
– Az, hogy mi a magyar nemzet, kik a magyarok és kik nem tartoznak ebbe a közösségbe, a XVIII. század vége óta újra és újra felvetődő téma. A kultúrnacionalista mozgalmak egyes nagy országok (Németország, Olaszország) létrehozására, nyelvi és politikai egyesítésére törekedtek, illetve a birodalmi centralizáció – a Habsburg Birodalomban a németesítő, elnyomó hatalom – elleni szabadságharcban és nemzeti mozgalomban öltöttek testet.
Amikor ma a demokráciák és diktatúrák nemzetpolitikájáról, nemzeti narratívájáról beszélünk, akkor ebbe bele kell értenünk ezt a nagyon korán, az 1700-as évek derekán elindult történelmi folyamatot is. A Magyar Tudományos Akadémia például kifejezetten magyar, a nemzetitudomány-művelő, magyarul publikáló tudósokat összefogó intézményként jött létre, és már az egyik alapító szövegében nemzethalálról értekezett. Arról, hogy milyen fenyegetést jelentenek a kisebbségek a magyarságra nézve, az elnyomó hatalomhoz tartozó német ajkú udvar, polgárság vagy főnemesség mellett természetesen.
– Az elmúlt évtizedek világtörténeti fejleményei miként befolyásolták a nemzeti identitáspolitikai diskurzusokat?
– A legfontosabb hatás a kétpólusú világrend összeomlása volt. A Szovjetunió felbomlásával rengeteg új nemzet, posztszovjet tagköztársaság jött létre, új elitekkel, politikai berendezkedésekkel. Választ kellett adniuk arra a régi/új kérdésre, mit jelent például grúznak lenni vagy ukránnak a korábbi diktatórikus birodalmi kereteken túl. Ez a vita – olykor háborús eszközökkel – a mai napig folyik. Mindezek után felgyorsult és többszintűvé vált a globalizáció. A globális kapitalizmus, a neoliberális gazdasági ideológia által támogatott gazdasági-kereskedelmi folyamatok révén termelői kapacitások költöztek Kelet-Ázsiába és a világ más részeire.
Ez az átrendeződés új globális és lokális veszteseket és nyerteseket termelt ki. Létrejött egy olyan több nyelvet beszélő, multinacionális cégeknél, nagy médiavállalatoknál dolgozó elit, amely a nyertese lett a globalizációnak Magyarországon is. A vesztesek, akik már a szocialista hiánygazdaságban is rosszul fizetett, alacsonyan képzett munkát végeztek, a rendszerváltás után még rosszabb helyzetbe kerültek. A nyugati jóléti rendszerek leépülése is hozzájárult ahhoz, hogy egész társadalmi rétegek veszítették el a lábuk alól a talajt. Ugyanez megtörtént a hazai szocialista berendezkedéssel is, amikor emberek tömegei váltak munkanélkülivé és bizonytalan gazdasági-társadalmi státuszúvá. A nemzetállamok, köztük az orbáni NER is választ próbál adni erre a problémára és világtörténelmi helyzetre. Ez nem magyar jelenség.
– És megjelentek a nemzetállamokat tovább gyengítő, sok szempontból náluk erősebb szereplők, a multinacionális cégek.
– A globalizációval az államok valóban elveszítették a szuverenitásuk jelentős részét. A Facebook és más multinacionális vállalatok az erőforrások birtoklásával az államnál sokkal nagyobb hatalommal bírnak. A nyilvánosság szerkezetváltozása egy újabb, a nemzetállamokat lefokozó aspektus, hiszen az internet és a közösségi hálózatok megjelenésével megszűnt vagy csökkent az elitek monopóliuma a politikai napirend meghatározásában és a politikai nézetek és attitűdök befolyásolásában. Eközben rengeteg új identitás jelent meg a nyilvánosságban, az LMBTQ-közösségtől az éneklő asszonykóruson át a falusi plébánosig. A politika továbbra is hatni akar az emberekre, miközben egyre többen szabadon mondják a magukét a nyilvánosságban.
Ez egy ütközőpont: a politikai elit befolyásolni akarja, mit gondolnak az emberek róla és a világról, de a világháló, a kommunikációs „világfalu” és az új közösségi médiumok által megjelenített identitások nem kompatibilisek a központilag vezérelt, hatalomcentrikus felfogásokkal. A nemzetállami dinamika kultúrnacionalista hullámai ezért időről időre feldagadnak, vagy azért, mert valamilyen elnyomás ellen kell tiltakozni, vagy mert egyesíteni kell valamit, esetleg újra fel kell találni Magyarországot. Ezt a dinamikát felerősítette a globális-lokális ellentét, aminek kulturálisan és gazdaságilag is komoly tétje van: a nyertesek és a vesztesek kijelölése.
– Miért a jobboldal látszik közelebb lenni a nemzethez, miközben egy baloldali is épp ugyanúgy lehet hazafi?
– A demokratikus társadalmakban más a baloldali és a jobboldali megközelítése az identitásdiskurzusoknak. Szemléletbeli különbség dönti el, mik azok a legitim és a történelemből megőrzésre érdemes példák – legyen szó szobrokról, felfogásokról –, amelyekkel értelmezni akarjuk a közösségi létünket és múltunkat. A baloldal mindenütt inkluzívabb felfogást képvisel. Eszerint a többségi társadalom normáinak, értékeinek az elismerése mellett mindenkit hasonló jog és reprezentáció illet meg a nyilvánosságban.
A jobboldal, az Orbán-rendszer szerint a többségi társadalom képviselői találhatók a társadalmi hierarchia csúcsán, ami a NER-ben az európai heteroszexuális férfiakat és nőket jelenti, akik lehetőség szerint házasságban élnek és gyerekesek. Akik ebbe a kategóriába nem férnek bele – a szerb kisebbségtől a gyermekteleneken át az egyedülálló fiatalokig –, ők alacsonyabb grádicson helyezkednek el, korlátozott jogokkal. Nekik a jobboldali kormányzás azt mondja, hogy te ugyan nem tartozol a többséghez, de korlátozottan jelen lehetsz a nyilvánosságban, egy csomó jogod van, ugyanakkor fogadd el, hogy mégiscsak másodrendű állampolgárként időről időre korlátozhatjuk a jogaidat. A pedofíliát a melegséggel összemosó törvény ennek jegyében korlátozza a kisebbségek láthatóságát a nyilvánosságban, a fiatalkorúak előtt és az oktatási intézményekben. A jobboldal tehát hajlamos a többség nevében egy etnokulturális hierarchiát létrehozni.
– Mi az autokratikus identitáspolitikák jellege? Hátha ráismerünk.
– Az autokráciák máshogy működnek. A XXI. századi államok és elitek az említett fokozódó mértékben kezdik elveszíteni az uralmat a média és az identitáspolitika kontrollja fölött – ez igaz Kínára és Oroszországra is. Ezek a diktatúrák központi, propagandisztikus, hamis ideológiát próbálnak identitásként meghatározni és mindenkire rákényszeríteni. Ez egyfajta Patyomkin-identitás.
Úgy tűnik, mintha Észak-Koreában vagy Kínában mindenki egyetértene ezekkel a kultúrpolitikákkal és ideológiákkal – vagy akár említhetnénk Indiát is, ahol a kasmíri muszlim kisebbséget próbálják hátrányba hozni –, miközben a társadalom jelentős rétegei egyáltalán nem tudnak azonosulni velük. Egy irányított nyilvánosságban és diktatúrában ez persze nem derül ki. Csak a második nyilvánosságban, a hivatalos propagandával szembeni ellendiskurzusban, ami a szocializmusban Magyarországon is kialakult.
– Az Orbán-rendszer már nem tiszta demokrácia, de még nem kifejlett diktatúra. Viszont a NER is üldözött már el egyetemet, igaz, Moszkva többet, és a Putyin-rezsimhez hasonlóan nálunk is van hagyománya a civil szervezetek, értelmiségiek ügynöknek bélyegzésének. Merre tartunk?
– A NER az autokráciák felé tart. Hibrid rezsimként félúton helyezkedünk el a putyini Oroszország és mondjuk az Amerikai Egyesült Államok között. A kísérlet nálunk még nem befejezett, hiszen a magyar államnak tiszteletben kell tartania bizonyos alapjogokat, másrészt a rezsim még nem szerzett totális diktatórikus kontrollt a teljes médiaszcéna fölött. Magyarország nem tudná utánozni az orosz identitásdiskurzust, és ennek nemcsak hatalomtechnikai, hanem konkrét tartalmi okai vannak.
A putyini Oroszországot áthatja a Szovjetunió birodalmi múltja iránti nosztalgia és arra ámulattal tekintő emlékezetpolitika, amit nyilvánvalóan nem tudunk adaptálni. A nagy honvédő háborúhoz is más a viszonyunk, hiszen mi ott a rossz oldalon álltunk, a hitleri koalícióba tartoztunk. A háborúról nekünk a Gulág és a Budapest-erőd elvesztése jut eszünkbe. A nemzetet, a családot és az egyházat középpontba állító újkonzervatív törekvés is a putyini politika három pillére, de nekünk nincs saját világegyházunk, mint az ortodox egyház Moszkvának. Magyarország szekularizált ország, a többség nem vallásos.
– Egy Putyin-light megoldás mégis mintha formálódna idehaza, bizonyos nézeteket (liberalizmus, baloldaliság) és csoportokat (melegek, rendszerkritikus civil szervezetek) egyre nyíltabban molesztál az állam.
– Az Orbán-rendszer úgy döntött, új veszteseket és új nyerteseket jelöl ki. Az európai származású, heteroszexuális, családos ember lett – ahogy az amerikai szociológiában mondja – a „model citizen”, a modellpolgár, mindenki más a második kategóriába tartozik. Másrészt egy alternatív emlékezetpolitika kialakítása zajlik, ami nem idegen a nemzetállamoktól.
A putyini Oroszország a mai napig megpróbálja meghamisítani a II. világháború emlékezetét: a történelmi igazság szerint a Szovjetunió és az orosz nép hatalmas áldozatot hozott, de arról nem lehet nyíltan beszélni, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum felosztotta Lengyelországot, és a sztálini Szovjetunió területekért cserébe kiegyezett a hitleri Németországgal. Amerika ezzel szemben megpróbál szembenézni a múltjával, részben a fekete polgárjogi mozgalmakra, részben a rendőri atrocitásokra reagálva. Újrakonstruálják tehát az eredettörténetüket, és úgy, ahogy a németek is tették: nem mismásolják el a történelmi traumákat, hanem szembenéznek vele. Azt tudják mondani, hogy a múltnak jó és rossz elemei is voltak, és mind beépíthető az emlékezetpolitikába. Nem offenzív, hanem reprezentatív módon, ami korrigálhatja a történelmi emlékezetet, reflektálhat a történelmi traumákra.
Ezzel szemben mi az Orbán-kormány válasza Magyarország II. világháborús rossz oldalra állására?
– A Megszállási emlékmű.
– Mi nem vagyunk semmiért felelősek, mi nem kollaboráltunk a német megszállókkal. Ez összemosás és elmismásolás. Emellett létrehoztak új történetkutató intézeteket, amelyek megpróbálják a magyar múltat újból feltárni. Ez egy új kultúrnacionalista mozgalom, amivel akkor van probléma, ha légből kapott elméleteket gyártanak.
Amikor a Türk Tanácsnak leszünk a megfigyelő tagjai, miközben tagadjuk a finnugor nyelvelméletet. A magyar gén megtalálására tett ásatási erőfeszítés is nonszensz, mert a nemzeteknek nincsenek génjeik. Se magyar, se szlovák, se lengyel gén nincs. De ha lenne is, akkor sem lehetne felmutatni, mert a honfoglaláskor (amikor még sehol sincs a nemzetfogalom) nincs írásbeliség, így a síroknak sem lehet megállapítani az identitását.
És végül van a – leginkább a Kádár-rendszerhez hasonlító – vezérközpontú kultúra- és médiarendszer. A Schmidt Mária-féle ’56-os videóban Orbán Viktor áll az orosz megszállók kiűzésének a középpontjában, miközben jelentős, de nem központi szerepet vitt. Ez nemcsak múlthamisítás, hanem a vezérközpontú emlékezetpolitika létrehozására tett kísérlet a Kádár-demokrácia-jellegű hibrid rezsimben.
