Kétözvegyes temetés
Nem egyedülálló, még ha nem is gyakori eset – kezdi Feri bácsi, a kis balatoni falu temetőgondnoka –, hogy a férfiembert két asszony is elkíséri az utolsó útjára.
Ahhoz, hogy megértsük e különös végtisztességet – magyarázza –, ismernünk kell az előzményeket.
Jó ember volt az elhunyt, sokan szerették, köztük sok asszony is, de igazságtalanul rövidre mért élete vége felé csak egy maradt mellette.
Vagyis hát kettő, de a másik akkor már csak távolabbról.
A másik volt valamikor az első. A közös gyerek anyja.
Az utolsó meg az, akihez az elsőtől menekült ide a faluba a távoli városból.
A két nő ismerte egymást.
Köznapi történet volt, tucatszám hallani ilyet: a házasság kiürült, a cseperedő lányka már sok mindent értett, a szülők csatazaj nélkül, szép csendben megegyeztek, és elváltak. A lakótelepi lakás a közös gyerekkel a feleségnél maradt, a férj pedig új asszonyhoz költözött. Nem esküdtek meg. Csak úgy vadasan – szokták mondani.
Igen ám, de mit mondjanak a nagyszülőknek? Idős, falusi emberek, a válást csak hírből ismerik, és akkor is mélyen elítélik. Nehéz kérdés.
Hogy a várható, hevesnek ígérkező szemrehányásokat elkerüljék, úgy döntöttek, az öregek előtt úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Jobb a békesség. Ez persze a (volt) férjnek volt megterhelőbb, de vállalta.
Jó ember volt.
Bízva a kamaszlány titoktartásában, időnként meglátogatták őket. Születésnap, húsvéti locsolás, karácsony, anyák napja. Évek teltek így el.
Az együttes látogatások azonban egyre kínosabbá, terhesebbé kezdtek válni. Egy idő után pedig tarthatatlanná.
Lassan leszoktak a közös vizitekről, de mivel az idős szülék fiukként szerették vejüket, nem volt mit tenni, külön-külön kellett folytatniuk a különös színjátékot.
– Az elhunyt, mint mondtam, derék ember volt, ebbe is belement – idézi fel Feri bácsi.
Magyarázat is volt a miértre: a férfi egyre súlyosbodó betegsége.
A kórházban, ahol utolsó heteit töltötte, már csak a két asszony meg eleinte a leány látogatta, később már ő sem, mert apja megtiltotta.
Nem akarta, hogy ez a kép maradjon meg róla.
A két nő felváltva ápolta a haldoklót.
Az elején még vigyáztak arra, hogy elkerüljék egymást. Mialatt az egyik bent volt, a másik a folyosón várakozott. Később ennek már minden jelentősége elveszett, és olykor együtt fogták a beteg kezét. Amíg tudatánál volt, a férfi is így látta jónak, csak a tekintetével jelzett.
Az öregeket nem engedték be hozzá az utolsó pillanatig.
Aztán elérkezett a végső búcsú napja.
A halottaskocsi mögött, a népes gyászmenet elején a lány és anyja ballagott, kézen fogva egymást. Az utolsó özvegy pedig az anya jobb oldalán, tőle távolságot tartva lépkedett.
A nők olykor sokkal intelligensebbek tudnak lenni a férfiaknál. Kissé lemaradva az öregek követték őket.
Kicsit furcsállották ugyan ezt a különös együttest, hiszen annak előtte nem látták még ezt az asszonyt. Mire az öregember rájött, a felesége még csak sejtette a magyarázatot. De a kérdéseket nem ilyenkor szokás feltenni.
Néhány lépés megtétele után aztán egyszerre csak a kamaszlány anyja baljáról váratlanul a két nő közé lépett, és megfogta mindkettejük kezét.
Immár hárman együtt haladtak kézen fogva a koporsó mögött.
Az özvegyek egymásra néztek, majd mindketten hátra a nagyszülőkre.
Ebben a pillanatban értettek meg mindent.
Így mesélte ezt a történetet az egykori temetőgondnok.
Aki immár ugyancsak a temető lakója.
Mazsorettek Balatonszemenyén
A kis balatoni falu egykori temetőőrének emlékét őrzi a következő történet is.
Mindenki Feri bácsija egy személyben volt temetőgondnok és mazsorettfelelős, kocsmai előénekes, harangozó és sekrestyés, kerti munkás, és a kertek hajdan szebb napokat látott özvegy (és még nem özvegy) tulajdonosnőinek ápolója.
Igazi színfolt volt a faluban.
Nemcsak temetés, de lagzi, disznóölés és koszorúzás se lehetett nélküle. A kocsmát pedig végképp nem szerette, csak akkor, ha nyitva volt.
Mazsorettfelelős pedig úgy lett belőle, hogy egy hosszú, unalmas tél után Feri bácsi úgy gondolta, hogy a nyári szezonkezdetkor szokásos ünnepi felvonulást, amivel az első hajó kikötését szokták ünnepelni, fel kellene dobni egy kicsit.
Ilyenkor szokás koszorút dobni a vízre, matrózokat a helyi savanykás borral kínálgatni, miközben a lányok meg álmodozó tekinteteket vetnek a délceg legényekre.
Hja, ahány kikötő, annyi asszony várhatja őket…
Nagy esemény ez mindig a parányi balatoni falu életében, hiszen a tél elmúltával vidám nyaralók, turisták fogják ellepni a falut. A férfinép már nemcsak a szomszéd öregasszony látványával kell, hogy beérje: mostantól szép asszonyok és lányok nyüzsögnek majd az utcán, mólón, a faluban mindenfelé egész nyáron. A nők meg a kertmozi bokrainak jótékony takarásában elcsattanó titkos csókokról és ölelésekről kezdenek ilyenkor ábrándozni.
De a vén kópé úgy gondolta, a megszokott csinnadratta kevés. Valami új kellene, valami, amitől a falu híressé válik. Még az is lehet, hogy a turisztikai menetrendbe is bekerül!
Az ötletet az adta, hogy Feri bácsi egyszer látta a tévében, amint a nagy amerikai ünnepségek és sportesemények előtt csinos lánykák vonulnak föl, és riszálják magukat alig ruhácskáikban a nézők ujjongása közepette.
Miért is ne lehetne egy ilyen Balatonszemenyén is?
Ezért aztán addig járt a kultúrházba, míg meggyőzte a kultúrotthon vezetőjét arról, hogy a mazsorettek felvonulása turistacsalogató lehet még a szezon kezdete előtt.
Csóválták az illetékesek a fejüket, de mivel az öreg nem kért pénzt a terv megvalósításához, végül ráhagyták.
Feri bácsi pedig nekiállt a szervezésnek.
Ami nem is volt egyszerű, mivel kevés hadra fogható fiatal lány volt a faluban. Összesen négy, akikből kettő eleve nem vállalta a szereplést. A másik kettő meg csípőből melegebb égtájra küldte el az öreget. Sebaj! – gondolta.
A casting következő körében jöttek a fiatalasszonyok és családanyák, akik úgyszintén kevés hajlandóságot mutattak a felvonulásban való részvételre.
Végül maradtak azok, akik vállalták.
Így lett mazsorett a csemegepulti eladóból, az idősödő könyvtáros nőből, a kemping hajdani gondnokából, a mozigépész feleségéből és Rózsika néniből, aki nem tudta, mi az, hogy mazsorett, de mivel már húsz éve megözvegyült, úgy érezte, igazán ráférne egy kis kikapcsolódás.
Feri bácsi pedig – egyre jobban beleélve magát a szerepébe – próbákat tartott a kultúrház és egyben kertmozi kertjében, nehogy a nagy nap alkalmával szégyent valljon az asszonyokkal.
Katonaviselt emberként elmagyarázta, hogy egyszerre kell majd lépkedniük a tűzoltózenekar – merthogy az is lesz – ütemére.
– Egy, kettőőő – harsogta a kertben, és az asszonyok – mind az öten – engedelmesen lépkedtek a vezényszóra.
És miután a kerítésen kívül bámészkodók harsány kurjongatás közepette megtapsolták a próbát, az öreg, mint valami karmester, meghajolt, és szerényen elmosolyodott.
A nagy nap eljövetelekor a falubelieken – hogy egy ismert klasszikust idézzünk – úrrá lett a láz, mivel híre ment, hogy pompomgörlök is lesznek.
Ezért aztán, amikor felharsant a tűzoltózenekar hangja, mindenki kitódult a kapuba, mert hiszen nem mindennap vonulnak mazsorettek Balatonszemenyén.
A pompomlányok, vagyis hát inkább asszonyok, a megelőző napon szemlét tartottak a ruhatárukban, és mindenki igyekezett az alkalomhoz illő viseletet kiválasztani.
Lett is belőle kavarodás, mert volt, aki a kiskosztümjét találta erre a legmegfelelőbbnek, a mozigépészné mélyen kivágott virágmintás blúzt vett magára, míg Rózsika néni az elmaradhatatlan otthonkájában parádézott. A többiek a tréningruhát tartották erre a legalkalmasabbnak.
Feri bácsi ráncolta a homlokát, de felvette a templomba járós ruháját a fehér inge fölé, és tetejébe – nehogy valami kóbor biciklista elüsse – még egy láthatósági mellényt is húzott.
Kalapját legényesen a feje búbjára tolta, és peckesen lépdelt elmaradhatatlan furkósbotjával a ritmust vezényelve a menet élén.
A kapukban füttyögéssel vegyes röhögés kezdődött a mazsorettek láttán.
Az asszonyok – jobb híján – a kínai boltban vásárolt színpompás tollseprűkkel a kezükben igyekeztek – Feri bácsi útmutatásai nyomán a ritmust követve hadonászni, de a lépések és kézmozdulatok közötti összhang egyre kaotikusabb látványt nyújtott.
Így haladt a menet egy darabig, egészen addig, amíg az öreg egyszer hátra nem nézett, és dühösen el nem kezdett integetni a mazsoretteknek, hogy hagynák már abba a hadonászást.
A bámészkodók leplezetlen bánatára.
Tetszett ugyanis mindenkinek a groteszk látvány, s boldog-boldogtalan a kapuban állva kupica pálinkákkal kínálta az öreget, meg persze a mazsoretteket is.
Akik közül a többség el is fogadta, csak a könyvtáros utasította vissza, mondván, hogy munka közben nem iszik. Rózsika néni pedig egy idő után leült a kitett lócák egyikére egy kis trécselésre a szomszédasszonyával. Hiszen oly rég látta már…
Eközben az öreg a bedöntött pálinkák okán, ha süldő lányt vett észre a kapuban, mint valami falusi Füttyös Gyuri, harsányan elkurjantotta magát:
– Oszt pölyhödzik e mán a nunád? – Majd harsányan elkukorékolta magát.
De miután a szülők részéről a kérdés nem aratott osztatlan tetszést, mi több, meg is fenyegették, hogy eltángálják, inkább nem várta meg a választ, meggyorsította lépteit, és masírozott tovább.
A sűrű kínálgatások hatására a menet így azután egyre lassult, míg nem a zenekar is lehagyta őket, és már rég a kikötőben trombitáltak az éppen megérkezett hajó tiszteletére, mire a mazsorettek Feri bácsival az élükön bizonytalan léptekkel megérkeztek a mólóra.
Ott aztán a menet végképp elveszítette pompomjellegét.
Mivel már senki sem figyelt rájuk, az asszonyok egy darabig tanácstalanul álldogáltak, majd lassacskán szétszéledtek, Feri bácsi pedig vidáman bemasírozott a büfé pultja mellé a cimborái közé, hogy a felvonulás fáradalmait kipihenje.
A következő évben már csak a tűzoltózenekar emlékeztetett a szezon kezdetére.
A falu őszinte sajnálatára.
