Így most visszagondolva, 1986 tavaszán történhetett. Előző évben érettségiztem, majd felvételiztem az ELTE matematika-filozófia szakára. Ám hiába éreztem úgy, hogy kiváló, minden kérdést megválaszoló, nyolcoldalas esszét írtam a művészetek, a tudomány és a vallás összehasonlításáról, a lehetséges 15-ből mindössze 1 pontot kaptam a felvételi dolgozatomra. Fogalmam sincs, miket hordhattam össze – jobb is így talán.
Mindenesetre nem vettek fel, s még ősszel dolgozni kezdtem a miskolci postán újságkiosztóként. Éjféltől reggel 8-ig tartott a munka, a fővárosból érkező postavonatokról szedtük le a becsomagolt újságokat, amiket aztán szétbontottunk és postahivatalok, illetve újságárusok szerint szortíroztunk és újracsomagoltunk. Akkoriban még tízezres példányszámban érkeztek a lapok az ország akkor második legnagyobb városába. Valamikor télen felmondtam, mert e munka mellett nem volt se időm, se módom az újabb felvételire készülni. Így azonban közveszélyes munkakerülő, magyarul kmk-s lettem – a személyi igazolványom munkahely rovata üresen állt. Bármerre jártam a városban, hosszú hajú kamaszként lépten-nyomon igazoltattak a rendőrök, s a jó- vagy rosszindulatukon múlott, hogy elfogadják-e magyarázatom: azért nincs munkahelyem, mert az egyetemi felvételire készülök.
Az egyik alkalommal egy különösen rosszindulatú járőrpárosba futottam bele; barátnőmmel sétáltuk, amikor jött a „Jó napot kívánok, kérem a személyi igazolványokat!” felszólítás. „Zoltán, maga miért nem dolgozik?" "Felvételire készülök." "Ezt bárki mondhatja!” Előállítottak – így kerültem a miskolci rendőrkapitányság fogdájára.
Még a randevú előtt benéztem a helyi antikváriumba, s a szatyromban ott lapult a 20 forintért vásárolt legújabb szerzeményem: a JAK-füzetek 2. kötete, a Ver(s)ziók – Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában (Magvető Könyvkiadó, 1982) című könyv. Nem vették el tőlem, így amint beraktak a teremnyi nagyságú helyiségbe, olvasgatni kezdtem. Tucatnyian lehettünk azon a délutánon, mi előállítottak, férfiak és nők, jó- és rosszarcúak vegyesen. Igyekeztem meghúzni magam, arra számítottam, hogy a barátnőm felhívja a szüleimet, akik majd igazolják állításomat, és gyorsan kiengednek. Így is történt, azzal a különbséggel, hogy hosszú órákon át várakoztattak.
„nem Páris, sem Bakony: / vér és takony.” – Sziveri János próféciák című kötetnyitó versének első két sora volt talán, amit először felolvastam a többieknek, rám ugyanis katartikusan hatott. Ennek még semmi következménye nem volt. Majd rátaláltam Szkárosi Endre Egy ál-dadaista versére, a Fogda-dalra (1-2), és olvasni kezdtem: „fog da / fog da da / fog da da fog/ fog fog da da da (…)”. Meg azt, hogy „a fogda foglyokat fogad / a fogdába a foglyokat a foglár fogadja / a fogdában a foglyokat a foglár fogja fogni / a fogdában a foglyok fogócskázni fognak (…). Ekkor kitört a botrány: az előállítottak ordítani, dörömbölni kezdtek, a rendőrök meg berohantak gumibotozni. Engem nem bántottak.
Nyár elején sikeresen felvételiztem, majd elvittek egy évre Lentibe katonának.