Adjuk koncesszióba az összes meglévő és majdan megépülő autópályánkat Mészáros Lőrincnek, az ország teljes kavicsvagyonát (tekintettel az útépítésekre meg a szintén közpénzből felfuttatás alatt álló építőanyag-gyártásra) pedig Tiborcz Istvánnak. Lehet sokféleképpen címkézni a last minute terepátrendezés legújabb fejleményeit – föltéve akár azt a kérdést is, hogy ha az autópálya-koncesszió ugyanúgy az ördögtől való volt Gyurcsányék alatt, ahogyan a sürgős államosításért kiáltó reptér-koncesszió most is az, akkor „ezt így hogy”. De hiba lenne túlságosan átideologizálni a témát.
A lényeg ugyanis nem az, hogy mit lehet megmagyarázni, hanem az, hogy mennyit lehet még a magyar állam – a nemzet – erőforrásaiból átvarázsolni az Orbán-család és függelékei magántulajdonává. Még egyszerűbben: hogy elő lehet-e állítani 2022 tavaszáig azt a helyzetet, amelyben a választások után a következő kormánynak, illetve az összes jelentősebb gazdasági szereplőnek továbbra is Orbánékkal kell megalkudnia mindenről, függetlenül a szavazás tényleges eredményétől.
Merthogy erre megy ki a játék, és olyan nagyon már nem is erőlködnek, hogy valamiféle demokratikus díszletet húzzanak elé. A haza – értsd: Orbán Viktor és legszűkebb háza népe - nem lehet ellenzékben, és nem is lesz. Ellenzékben (a miniszterelnök fejében láthatóan már megképződött politikai konstrukció szerint) legfeljebb a Fidesz lesz, ideig-óráig, az pedig tényleg nem olyan nagy változás, hogy a döntéshozatal centruma a Várból időlegesen Felcsútra kerül – most is ott van minden hétvégén, meg minden nap, amikor otthon játszik a csapat.
A látvány mindenesetre sajátos: szorgos kezek kavicsonként hordják át a kormányfő kertje végébe az országot, miközben az „elit” azon vitázik, sérül-e a demokrácia, ha jövőre az új hatalom esetleg kukázza az alaptörvényt.