Esterházy és a jobboldal útjai azonban már igen rég elváltak egymástól. Az Esterházy-ellenes (kezdetben leginkább szélsőjobboldali, majd később lényegében kormányszintre emelt) hecckampány kiindulópontjaként általában Torgyán József 1996-os parlamenti interpellációját szokás felemlíteni, amelyben Magyar Bálint akkori művelődési minisztert kérdezte emígy: „A kormányzat március 15. alkalmából Kossuth-díjjal jutalmazott két, mondhatni, mesterien magyar- és vallásgyalázó írót, Esterházy Pétert és Petri Györgyöt. Esterházy azt mondja rólunk, hogy »az összement magyart a savó leöntése és Trianon után túrónak használhatjuk«; vagy hogy »kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát«, és félt bennünket, idézem: »nehogy megrohadjon a magyar«. Ő egy Kossuth-díjas író…” Torgyánnak Esterházy 1991-ben írt, Így gondozd a magyarodat című rádiójátéka akadt meg a torkán, ráadásul úgy, hogy láthatóan semmit nem értett meg magából a műből, csak kiragadott belőle néhány sort, amelyet aztán kedve szerint használhatott (ismerős módszer, ugye?).
Dés László idézte fel később az esettel kapcsolatban az Élet és Irodalom hasábjain: „A Fidesz nem fogadta el a miniszteri választ. Tehát egyetértett Torgyán Józseffel abban, hogy Petri György és Esterházy Péter nemzetgyalázó etc.” Torgyán interpellációja pedig hosszú időre muníciót adott mindazok kezébe, akik jobbról igyekeztek eztán támadni Esterházyt.
Ma, amikor az antiszemitizmus újra megjelenik a közbeszédben (még ha olyan szofisztikált módon is, mint például a kormány Soros-kampánya, vagy kevésbé burkoltan, mint az erre építő „kedélyes életkép”, amelyben Pócs János egy megperzselendő malacra írta rá, hogy Soros), érdemes feleleveníteni az 1990-es évek egyik legnagyobb irodalmi-közéleti botrányát, azt az esetet, ami valóban fordulópontot jelentett mind Esterházy Péter publicisztikai írásművészetében, mind az őt megítélők gondolkodásmódjában.
Az 1988-ban színre lépő, akkor még kéthetente megjelenő Hitel című folyóirat felett Csoóri Sándor bábáskodott, munkatársai közt pedig olyan neveket találhattunk, mint Sütő András, Domokos Mátyás, Szécsi Margit, Orbán Ottó vagy éppen Csurka István. És természetesen publikált a lapban Esterházy Péter is. A Hitel akkoriban egyfajta szellemi műhely volt, amely a rendszerváltás után politikai irányt keresett, és amelyben a legkülönfélébb elköteleződésű szerzők elmélkedtek a múlt tanulságairól, a jövő lehetséges irányairól és a(z akkori) jelen nehézségeiről.
A lap 1990. szeptember 5-i számában jelent meg Csoóri Sándor Nappali hold című folytatásos esszéfüzérének az a része is, amely lényegében szétrobbantotta ezt a szellemi közeget. Csoóri – aki ekkoriban megkerülhetetlen ikonja volt a népi íróknak, egyfajta szellemi iránytűnek számított, irodalmi munkássága mellett pedig egyértelműen a politika és a közélet felé fordult – olyan mondatokat vetett papírra, amelyek sokak számára elfogadhatatlanok voltak:
„Manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”
És itt térjünk is vissza Esterházyra. Esterházy Péter két éven keresztül (1988 októbere és 1990 szeptembere közt) írt kéthetente a Hitelbe, „ha fújt, ha esett”: amolyan életképeket rögzített ezeken a hasábokon, meg-megállt az ország egyes eseményeinél, nosztalgiázott, elmélkedett, másokhoz hasonlóan a jövőt latolgatta. És mindezt értelemszerűen tette a maga megismételhetetlen stílusában. Egyébként ma is érdemes olvasni ezeket a szövegeket, és nemcsak a nosztalgikus felhang miatt, hanem azért is, mert egyes elemei a mai közélet megértésében is sokat segítenek. Az elefántcsonttoronyból című kötet egybe is gyűjtötte őket, az Elő- vagy utószóban pedig Esterházy így ír a szövegekről:
„Az írások által homályosan láthatjuk, ahogy éppen nagyot fordul országunk sorsa, s megtörtént az, amit remélni sem reméltünk, afféle független európai ország lettünk.”
1990. szeptember 25-én azonban Esterházy elbúcsúzott az olvasóktól – és talán egy kicsit attól az optimista hittől is, miszerint „független európai ország” lehetünk. Mint fogalmazott:
„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja)… Csoóri Sándor szeptember 5-i Hitel-cikkének a zsidókról(?) szóló passzusairól beszélek, de bevallom, nincsen érkezésem a valódi elemzéshez. Egyszerűen nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amelyeket ott olvasnom kellett. Az ott számomra egyszerűen »zsidózás«.”
Az író egyébként azt is hozzátette: édesapjával („aki Csoóri komoly tisztelője”) nem teljesen értettek egyet a búcsút illetően, apja szerint ugyanis „…nem kéne a különbségeket erősíteni, baj van, és össze kéne fogni, és nem megosztani kell az embereket, hanem a közös nyelvet megtalálni”.
Esterházy azonban úgy vélte, „[k]ülönbözni csak közös nyelven lehet”, így elbúcsúzott a Hiteltől, a kényszerű váltás pedig meghatározta további írói munkásságát és közéleti megítélését is. Ahogy azt Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész megjegyezte Esterházyról írt monográfiájában: „A Hitel-affért követően a médiakérdés autokrata politikai rendezésének kísérlete nyomán Esterházy maga is azok táborában találta magát, akiket – nemegyszer ízléstelenül és megbélyegző módon – egy nemzetvesztő liberalizmus szekértolóiként emlegetett a megosztott nyilvánosság egyik (hatalmi ágon is támogatott) szólama.”
Az ügy Csoóri Sándor életére is nagy hatással volt: nyilvánosan jelentette be, hogy kivonul a politikából, és inkább újra az irodalmi munkásságára koncentrál, később pedig egyenesen „szellemi lincselésnek” titulálta az akkori esetet, amelynek hatására valóban sokan elfordultak tőle.
Végezetül viszont álljon itt a kezdésként hozott idézet, kicsit kiegészítve, csak úgy, a miheztartás végett: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.”
