A családjog ott kezdődik, ahol a család véget ér – sommáz a könyve utolsó fejezetének címében. A Babits család ott végződik, ahol az ön által megírt történet, egy sorstragédia utolsó, de igen hosszú felvonása kezdődik. Volt önben dilemma, hogy a szentként tisztelt Babitsot „ilyesmibe keverje” nagy nyilvánosság előtt?
Babits Mihály csak lebeg a történet fölött, nincs benne. Rajta nem kérhető semmi számon abból, ami a halála után a két nő – a feleség, Török Sophie és a fogadott lány, Babits Ildikó – között történt. Eredetileg nem is a nagy nyilvánosságnak szántam ezt az írást. Tisztelgő dolgozatként készült a 80 éves Vékás Lajos akadémikus professzort köszöntő kiadványba. Csak hát 30 helyett 300 oldal lett, nem fért bele a könyvbe, és Kisfaludy András jogász barátom, majd Légrádi Gergely jogász-író is azt tanácsolta, hogy jelentessük meg önállóan és a nagyközönség számára, hiszen ez a történet még nem volt elbeszélve, ez a magyar irodalomtörténet egyik fehér foltja.
Hogyan merült fel egyáltalán, hogy megkeresse ezeket az iratokat?
Több mint harminc éve izgat ez a történet. Az ELTE Jogi Karának Vékás Lajos által vezetett polgárjogi tanszéke ritka jó műhely, közösség volt, minden évben több napot kirándultunk együtt. 1988-ban Szekszárdra látogattunk, a kiadós eső miatt hosszan a Babits-múzeumban maradtunk. Itt vettem meg a Török Sophie fotóiból összeállított albumot, ami egy harmonikus családot rajzol meg, és itt olvastam említés szintjén arról a perről, ami ennek a családnak a végét jelentette. Pár héttel később egy antikváriumban rábukkantam Koháry Sarolta Török Sophie életregénye című könyvére, amelyben kicsivel több szó esett erről, de még mindig nem sok. Megmaradt a fejemben, hogy egyszer utána kellene nézni a Babits-hagyaték körüli pereskedésnek. A mesterem köszöntése megfelelő alkalomnak tűnt, hogy kikérjem az egyébként abszolút rendezetlen 1400 oldalnyi feljegyzést, peres iratot a Fővárosi Levéltárból, ahol 1967 óta senki nem volt kíváncsi az anyagra. Három héten át válogattam az iratokat, ez volt a munka neheze, utána már megírta magát a könyv.
A jogi professzorának vélhetően nem irodalomtörténeti, hanem jogi kuriózummal kívánt kedveskedni. Mi a felfedezett és megírt történetben az a mozzanat, ami egy nagy tudású jogász számára újdonságot jelenthet?
Nem csak Vékás Lajosnak, de bármelyik kollégának érdekes a Török Sophie végrendeleteként Babits Ildikó örökbefogadásának visszamenőleges felbontását kérelmező Basch Lóránt érvelése, amelyet a főügyészhelyettes javaslatára a Legfelsőbb Bíróságnak is magáévá kellett volna tennie 1963-ban. Az 1952-ben életbe lépő családjogi törvény előtti magánjog szerint visszamenőleg és a halott szülőre vonatkozóan is fel lehetett bontani az örökbefogadást méltatlanság miatt. Erre hivatkozásul, és csakis ebben az egy esetben lehetett volna – az időközben külföldre disszidált – Babits Ildikó örökbefogadását visszavonni, hogy ne örökölje a szerzői jogokat, és az életmű legalább részben hazai kézben maradjon. Végül ezt a javaslatot elaltatták, és a másodfokú, Babits Ildikónak kedvező ítélet maradt érvényben, amelyet azonban nem tudott érvényesíteni. Az a különlegesség, hogy egyáltalán felmerült a lehetőség a szocialista bíróságon, hogy a megelőző éra joggyakorlatát alkalmazzák.
Mi volt a tétje az elhúzódó pernek, amelynek közvetlen előzménye egy pitinek mondható ügy: Babits Ildikó eltulajdonította Török Sophie írógépét, és amikor a bejárónő azt peres úton vissza akarta szerezni az asszonynak, felmerült, hogy a mostohát gondnokság alá helyeztesse az örökbefogadott lány.
Félő volt, hogy ha Török Sophie meghal, akkor – az erkölcsi, értelmi és érzelmi szempontból a környezete által nem sokra tartott – Babits Ildikó azt csinál az irodalmi hagyatékkal, a szerzői jogokkal, amit csak akar. Az ügyben eljáró, a pert elindító Basch Lórántnak – a Baumgarten Alapítvány jogi vezetőjének – személyes ellenérzése is volt a lánnyal szemben, aki egyszer hamisan megvádolta, és aki miatt napokra az Andrássy út 60. poklába került. A jogokat nem a maga számára akarta megszerezni, hanem egy neves írókból álló szakértő bizottság rendelkezett volna felettük, tehát anyagi érdeke nem fűződött a perhez az amúgy igen jómódú embernek.
Megsínylette a Babits-hagyaték a 12 évnyi pereskedést?
Igazából nem, és az eredményét lényegében semmissé tette az 1969-es szerzői jogi törvény, amely közérdekből lehetővé tette a jogutódok hozzájárulása nélküli megjelentetést. A per időszakában kiadott művekben nem találunk jogutódot, Ildikó 1982-es halálát követően az egyetlen Magyarországon élő oldalági rokon, ifj. Babits István lett a szerzői jogok tulajdonosa. Nem a pereskedés következménye volt, hogy csak a rendszerváltás után jelenhetett meg Babits minden verse, hanem a politikáé.
A könyvben nem ítélkezik, csak a peres iratok (jegyzőkönyvek, vallomások) nyomán bemutatja mindazt, amit egymással művel a két nő. Nehéz volt megőriznie a pártatlanságát az írás közben?
Nem, nem akartam igazságot tenni ebben az ügyben, az olvasó megkapja a muníciót ahhoz, hogy eldöntse, kinek ad igazat. Egyébként a maga módján mindenkinek igaza volt, és senkinek sem – ettől igazán drámai ez a történet.
A könyv bemutatóján sokan ültek a PIM színpadán ön körül, csupa olyan személy, akinek menet közben lett a szívügye a kötet. Mit tettek hozzá a végeredményhez?
A kiadásban nagy szerepe volt Légrádi Gergelynek, aki összehozta a szereplőket, Nagy Ágnes a szerkesztésre vonatkozóan tett fontos javaslatokat, és nagyon örültem az ötletnek, hogy az előszó megírására felkért Papp Zoltán János által válogatott Babits és Török Sophie szövegrészletekkel színezzük a könyvet.
Az is kiderült a PIM-ben, hogy a jogi kurzusokra is rendre becsempészi az irodalmat. Sikere van vele a hallgatók körében?
Bár élvezettel hallgatják ezeket az előadásokat a hallgatók, de egyre szomorúbban tapasztalom, hogy nincs meg a diákoknak az a műveltsége, amelyre alapozva igazán érdekesek lennének számukra az irodalmi-jogi esetek. 20-30 éve még több tucat hallgató feltette a kezét, ha megkérdeztem, hogy ki olvasta Thomas Mann Doktor Faustusát. Ma már senki. Pedig sokkal izgalmasabb a történet ismeretében beszélgetni Thomas Mann és Arnold Schönberg afférjáról: a regényben Zeitblom 30 oldalon keresztül írja le, hogy milyen új zeneszerzési módszert talált ki Adrian Leverkühn, a dodekafóniát. Vékás Lajos hívta fel a figyelmemet arra, hogy ez a rész Schönberg 1928-ban kiadott Harmóniatan című művéből, hivatkozás nélkül, egy az egyben átvett részlet. Amikor 1945-ben megjelent a Doktor Faustus Amerikában, Schönberg is ott élt, nagy szegénységben. A tanítványai hergelték fel, hogy lépjen fel az ellen, hogy egy kitalált, soha nem élt, „vérbajos” szerzőnek (Leverkühnnek) tulajdonítsák az ő szellemi termékét. Egy nagyon rossz ízű levelezés indult meg a sajtóban, végül Thomas Mann megértette, hogy mit akar a zeneszerző. Akkor utasította a kiadóját, hogy a világon bárhol megjelenik a mű, az utolsó oldalon ott kell lennie egy nyilatkozatnak, hogy a 16. fejezetben leírt zeneszerzési módszer Schönberg legszemélyesebb tulajdona. Bárhol járok a világban, ha meglátok egy Faustus-példányt, ellenőrzöm a bejegyzést…
Egykor akár kötet születhet ezekből az irodalom és jog mezsgyéjén játszódó történetekből?
Igen, nagy kedvet kaptam egy ilyen könyv megírásához, amelyben biztosan szerepelne például Jezsek Józsika Ferenc nevű nyugdíjas papucskészítő kisiparos, aki beperelte az Élet és Irodalmat, mert annak szerzője megkérdőjelezte annak igazságát, hogy Molnár Ferenc egykor róla mintázta Nemecsek Ernőt.
Az illusztris szakmai önéletrajzban hol helyezkedik el A jó mostoha…?
Akadémiai szempontból nem illusztris az önéletrajzom, nem futottam be az elvárható karriert, mert nagyon távol volt mindig is tőlem az, ami ezzel jár. Örömből írtam, nem volt bennem publikálási kényszer. Váratlan ajándék a sorstól, hogy sikerült kitörni a szakmai körökből.
Szándékosan nincs ott a borítón, a neve előtt a doktori cím?
Igen, ez egyrészt pozicionálja a könyvet, másrészt pont azért hagytam el, igazából már ombudsmanként, amire utaltam: kissé más vagyok, mint az akadémikus vagy egyéb jogi területen dolgozó kollégáim.
+1 kérdés:
A könyv bibliofil kiadásban is megjelent a Jaffa Kiadó és a Központi Antikvárium együttműködésének eredményeként. Miért lehet alkalmas ez a kötet a különleges megjelenítésre?
A Jaffa Kiadó évente egy könyvet, egy irodalmi szenzációt választ ki, hogy azt bibliofil kiadásban is megjelentesse, tavaly a Ha nem volnátok ti című, Kosztolányi szerelmi életéről szóló kötetet, idén az én könyvemet részesítették ebben a megtiszteltetésben. Nagyon szép kivitelűek ezek a bőr-, illetve vászonkötésben megjelent kötetek, amelyeknek 50-60 ezer forint körül van az előállítási költsége, de Pálinger Béla, a Központi Antikvárium vezetője szerint még így sem érik el az egykori Kner nyomdában készült bibliofil könyvek minőségét, pedig ezek is kézzel fűzöttek. Száz körül van azok száma Magyarországon, akiket érdekelnek ezek az egyébként kereskedelmi forgalomba nem kerülő kiadások, amelyek több évtized múltán megsokszorozhatják az értéküket.
