Több ok együttesen játszhatott szerepet abban, hogy Magyarország elveszített közel 30 ezer embert a koronavírus járvány három hullámában. A leggyakrabban hivatkozott tényező a lakosság általánosan rossz egészségi állapota. Ehhez társultak a járvány elleni védekezés hibái: így a kevés tesztelés, az elnagyolt kontaktus-kutatás, a késlekedő és gyakran következetlen járványügyi intézkedések sorozata. Az okok között ott van a vírus orvos-biológiai újdonsága, az ellátórendszer szervezetlensége és szakemberhiány mellett az is, hogy az ágazatirányítás bezárkózása miatt a gyógyítók egymás tapasztalataira sem mindig támaszkodhattak.
Vitrai József népegészségügyi szakértő lapunknak azt mondta: a 29.992 ezer halottból legfeljebb 20-22 ezer írható a járvány számlájára. A nyilvántartott covidos elhunytak között sokaknak a halálát nem a koronavírus-fertőzés, hanem más alapbetegség is okozhatta. Ugyanakkor a rendhagyó körülmények – a lezárások, a kötelező maszk-, és a fertőtlenítőszerek használata – miatt közel tízezerrel kevesebben is haltak meg (nem a Covid miatt), mint arra a korábbi évek adatai alapján számítani lehetett. A többlethalálozást akkor látjuk, ha megnézzük, hogy az elmúlt öt év átlagában hányan haltak meg, és ehhez képest mennyi volt a veszteség a járvány idején. Ez Magyarországon az adott időszakban mintegy húszezer lehet. Vitrai egyetért Ferenci Tamás biostatisztikussal, aki a minap közzétett elemzésében arra jutott: Európában a legrosszabb halálozási statisztikájú országok utolsó harmadában vagyunk, de nem igaz az, hogy világelsők lennénk. Olyan országok előznek minket mint Bulgária, Csehország,
Lengyelország, Románia, Litvánia. És persze vannak olyan országok is – például Dánia, Izland, Norvégia, Finnország –, amelyekben egyáltalán nem vagy nagyon mérsékelten okozott többlethalálozást a járvány.
Arra a kérdésre, hogy ők vajon mit csináltak másként, Vitrai József azt felelte: egészen biztos, hogy jobban védekeztek: azaz minden fertőzött esetében alapos volt a kontakt-felderítés, akikre pedig így rátaláltak, azok karanténba kerültek. Az is ismert, hogy ezek az országok tízszer annyit tesztet végeztek, mint mi. Hozzátette: nyilván volt kulturális oldala is az eredményes védekezésüknek: ahol az emberek megbíznak a kormányzatban, a járványügyi hatóságokban, ott követik az ajánlásokat, betartják a szabályokat.
Hogy valójában mi vezetett az óriási halálozáshoz, annak Magyarországon még nem kezdődött el a módszeres feltárása. Azt sem tudni, hogy az egészségügy irányítói, a járványügyi hatóságok foglalkoznak-e a kérdéssel. Vizsgálják-e, hogy mi történt a betegekkel az ellátórendszerben. Nem tudni azt sem, hogy ezzel kapcsolatban folytatnak-e bármilyen célzott kutatást. Csak az a biztos, hogy ilyesmiről sem a közönség előtt, sem szakmai fórumokon nem beszélnek.
„Még meg is gyógyulhat”
Így a szakemberek is legfeljebb egymás tapasztalataira támaszkodhattak, ha fel akarnak készülni a következő hullámra. Már a járvány eddigi szakaszaiban is rendre panaszolták, mennyire nehéz a kórházi dolgozóknak úgy felvenni a harcot az új kórokozóval, hogy sem elég tudományos ismeretük, sem kellő tapasztalatuk nincs hozzá és még egymástól is el vannak szigetelve. Senki nem tudja, hogy pontosan mi történik a többi intenzív osztályon, a kollégáik hány embert és hogyan tudnak életben tartani.
Mindez az eredmény szempontjából nagyon is számít – ismerték el lapunknak a kérdéses időben a fronton dolgozók. Mint mondták: az orvoslás tapasztalati tudomány, azaz résztvevőinek egymástól való elszigetelődése nagyon megnehezítette a betanulásukat az új feladatba.
Egy nagy vidéki kórház intenzíves főorvosának meghatározó tapasztalata az volt, hogy a covidos-betegek lélegeztetését másképpen kell megítélni, mint azokét, akiknek más okból van súlyos tüdőgyulladása. „A hagyományos esetekben, ha két hét után nem volt javulás, nem volt értelme a további gépi lélegeztetésnek. Ezzel szemben a covidosoknál arra jöttünk rá, ha otthagyjuk akár két-három hónapig a gépen, még meg is gyógyulhat. Ehhez az is kellett, hogy ne legyen olyan nagy a nyomás, hogy kell a hely mert egyre jönnek az újabb betegek” – mondta a Népszavának.
– Ma már egy tucat olyan felnőttet ismerek – mondta a főorvos –, aki három havi lélegeztetés után életben maradt. Bár 15-20 kilóval könnyebbek, de jönnek kontrollra, autót vezetnek, dolgoznak. Az is igaz, hogy már soha nem lesznek olyanok mint régen. Ők azért is élték túl, mert sokszorosan szerencséjük volt: időben jutottak el a kórházig, időben kerültek lélegeztetőgépre. A súlyos állapotú beteggel két baj történhet: ha túl korán, illetve ha túl későn került lélegeztetőgépre. A kettő között pedig szűk a mezsgye, mindössze fél nap a határ. Az, hogy ki halt meg és ki maradt életben, azon is múlott, hogy az adott osztályon hány ápoló jutott egy betegre. Ahol elegen voltak, ott nagyobb volt az esély is.
A harmadik hullámban lettek a legrosszabbak a halálozási adatok. „Az úgy jött, hogy még félig voltak az osztályok a második hullám betegeivel – mondta az egyik intenzíves orvos –, de a rendszer már sokkal felkészültebb volt, be voltak rendezve a Covid-osztályok, bejáratódtak a rutinok. Óriási pszichés nyomással járt, hogy gyakran egész családok kerültek intenzívre, akikért hiába küzdöttünk napokig, meghaltak. Olyan volt, mintha hiábavaló lenne a munkánk. Nem tudtunk mindenkit ellátni az intenzíven, akinek ott lett volna a helye. Egyszerűen nem volt rá kapacitás. Gép, ágy még csak akadt, ember már kevésbé. Akik a harmadik hullám vége felé kerültek gépre, amikor már jóval kevesebb lett a beteg, nagyobb eséllyel éltek túl.”
„Elképesztő volt a terhelés”
Egy nagy egyetemi klinika intenzív osztályának szakorvosa lapunknak arról beszélt, hogy borzasztó állapotban vettek fel betegeket. „ Az ember ilyenkor próbál érzelmileg, emberileg minél távolabb kerülni a betegtől és bízni a protokollban. A legrosszabb az volt, hogy szinte semmi nem úgy működött mint addig. A bakteriális tüdőgyulladásoknál, ha az orvos még tud beszélgetni a pácienssel, az jó jel. A koronavírusosoknál ez nem jelentett semmit, mert lehet, hogy pár óra múlva már nagyon súlyos állapotban voltak.”
Mint mondta: kétfajta betegségkép van: az egyik amikor „csak” a tüdőgyulladással kell megküzdeni, de az összes többi szerv működik. Ilyenkor a tüdőt kell átlélegeztetni – ez a jobbik eset, de még erről sem lehet tudni, hogy mi lesz 24 óra múlva. A másik, a rosszabbik, amikor a tüdőgyulladás mellett már több szerv működésével is baj van. „Lehet pótolni a vesét, megtámogatni a keringést – ezekre van eszköz –, de amikor már ennél több szerv működése elégtelen, pontosan tudod, hogy vesztes játszmában próbálsz nyerni. És nem tudod megmondani, hogy vajon ő az lesz-e, aki majd perspektivikusan javul, vagy az, aki órákon belül meghal. Szinte mindig úgy mentünk be, hogy csak éljük túl a műszakot. Jöjjön a váltás, hogy egy kicsit aludhassunk.
„Hét halottszállító állt a kórház előtt”
Arra a kérdésre, hogy szerinte miért haltak meg olyan sokan, szinte rögtön rávágta: „nem voltunk elegen”. Kétezer intenzíves szakorvos és ugyanennyi szakápoló nem tud 10-15 ezer állandó felügyeletre szoruló embert ellátni. „Voltak ugyan nálunk az osztályon mellénk vezényelt ortopédusok, szemészek tele csupa jóindulattal, és a területükön nyilván kiváló szakemberek is, ám a intenzív osztályon „botladoztak”. Ha kicsúszott egy cső, vagy a beteget monitorozó gép valamiért csipogni kezdett, jöttek értünk, segítsünk.
Miközben mi is éppen beteget láttunk el. A nővérekre ez halmozottan igaz. Őket gyerekosztályokról, bőrgyógyászatokról rendelték ki vagy nyugdíjból hívták őket be, és nehéz volt nekik nyertes helyzetbe kerülniük. Egy intenzíves nővér a beteg rezdüléséből tudja, mit kell hamarosan lépnie, ezt viszont nem lehet pár órás betanulással elsajátítani. Akkor futottunk ki végképp a tartalékainkból, amikor jöttek a levelek, hogy vállaljunk több műszakot és elkezdték átalakítani a normál betegosztályokat, teakonyhákat, műtőket intenzív osztályokká.”
„Volt olyan reggel, hogy hét halottszállító állt a kórház előtt”- idézte föl a harmadik hullám eseményeit egy sürgősségi orvos, mondván, ahogy ezt meglátta, már nem is volt kedve belépni a kórház kapuján. Pedig tudta, hogy nagy csodákra nem számíthat, aki lélegeztetőgépre került, azok közül ő csak egyet ismer, aki túlélte. Ez a férfi 54 éves, jól karbantartott cukorbetegségén kívül a Covidja előtt más baja nem is volt, a diabétesz gyógyszerein kívül mást nem szedett. Aztán tavaly év végén, több heti lélegeztetés után úgy adták haza a kórházukból, hogy az ágyból kikelni nem tud, pelenkázni kell, beszéde nehezített.
