Néha elemi erővel vágyom vissza. A múltkor is sétálok az utcán, és egy iskolából dőlnek ki a végzősök, a ballagók szép ruhában, vigyorognak, harsánykodnak, és csak úgy vibrál körülöttük az élet. Remény, elvárások és valami nagy-nagy várakozás gyúlékony egyvelege úszik a levegőben, amely csak arra vár, hogy a megfelelő szikra belobbantsa, és égjen, perzseljen pár évig, amíg a fiatalság kitart. Naná, hogy bennem is feltört a nosztalgia: ha én most megint 18 lehetnék.
Persze a mai eszemmel mennék vissza, ezernyi tapasztalattal felvértezve, például, hogy nem kell Dunának/Szamosnak menni, ha egy lány nemet mond, nem kell erőltetni, igennek hallani juszt is, hanem ki kell várni azt, akinél zöld utat kap az ember, lesz ilyen is, nyugi. Szóval 49 éves fejjel lennék 18, kicsit koravén, de talán még lelkes. Könnyen lehet viszont, hogy a tapasztalat és a mérhetetlen, ám kissé már megcsontosodott tudás pont azt a frissességet venné el, ami egy fiatalt fiatallá tesz, de ezen most ne akadjunk fenn.
1990-et írnánk megint. Túl a forradalomnak nevezett felforduláson, ami akkor még forradalomnak tűnt, mindenkit az eufória visz előre, még nem savanyodott meg, még úgy tűnik, hogy csak nyertesek vannak, tán csak az látszik, hogy vannak azért nyertesebbek is. Még élvezzük a boltokat elöntő „nyugati” termékeket, hogy már úgy tudok kólát, csokit venni, mintha csak halkonzervet kérnék. Utazni még nem nagyon lehet, hosszú kilométereken át torlódnak a nyugati határon az autók, ki csencselni megy gáztűzhellyel, benzinnel (bármivel ami itt olcsó, ott drága), ki csak beleszimatolni a külföldi levegőbe. Elvileg tehát lehet világot látni, de mivel mindenki ezt akarja, nem lehet. Kivételes kitartás kell ahhoz, hogy valaki egy teljes napot vesztegeljen az országúton, kukoricásba járjon könnyíteni magán, aszalódjon az autóban, és közben elátkozza a szabadságot, ami voltaképpen azt jelenti, hogy lehet ugyan, de nem biztos. Mert a szabadság melós, türelemmel jár, és enyhén belengi a kukoricásban módszeresen elhelyezett megkönnyebbülések szaga. (Hol van még az az idő, amikor majd repülőre szállok. A nászútig kell várni ahhoz, addig csak autóstop, vonat és busz, meg sok-sok gyaloglás.)
Még nincs mobil, nincs internet. Könnyen lehet, hogy megölne az unalom az offline világban. Ráadásul megint pontosnak kellene lenni, nem lehet menet közben átvariálni a napot, mert nincs sms, hogy fél órát kések. Még van becsülete a papírra rajzolt térképnek és lexikonnak, de még nincs bankkártyám, annyit kell költenem, amennyit magammal vittem. Pontosabban, amennyit apáméktól ki tudok sajtolni zsebpénz gyanánt. (Vágyakozva gondolok arra az eljövendő időre, amikor beesik a számlámra az első keresményem, és rendszeressé válik, s végre én döntök arról, hogy mire szórom el. Aztán viselem a következményeket.)
Apáméknak akkor én még fokozottan gyerek vagyok még, vagy inkább hibrid, valahol a két határ között rekedt lény, aki gyerekes elszántsággal követeli magának a felnőttnek járó előnyöket, de a kötelezettségekről még hallani sem akar. A legfőbb kérdés, hogy mivel töltjük a napot a haverokkal, kit lehet becserkészni, hova menjünk este. Írni sem írok még igazán, csak úgy kijön néha valami, ami nem túl jó, de nem is túl rossz, hogy abba kellene hagynom. Ráadásul – mivel vittem magammal a mai eszemet – tele a fejem még meg sem jelent regényekkel, még el sem készült filmekkel, és akkor jövök rá, hogy a kedvenc sorozatom folytatására is várnom kell harminc évet. Nincs Netflix, nincs torrentezés, a moziban heti egyszer van bemutató, egyetlen, igaz, már amerikai filmmel. Ja, és még Bruce Willisnek is van haja.
De fiatal vagyok, és keveset tudok a világról, épp ezért tűnik barátságosnak, és úgy, mintha csak rám várna, hogy bőséggel ráöntsem magam és leendő regényeimet, a világ pedig hálával és díjakkal fogadja, mert ilyen tehetséget Dante és Shakespeare óta nem látott. Most épp keveset olvasok, mert a világ izgalmasabb, zenét hallgatok, és ábrándozom, hogy a kiszemelt lány makacs hallgatása voltaképpen biztatás, és ő is épp annyira odavan értem, mint én. Bár igazából még fogalmam sincs, hogy ez mit is jelenthet. Még a felszínen rohangálok, épp ezért nem is süllyedek el, még fogalmam sincs a kásás, depis reggelekről, amikor legszívesebben lehúznám a vécén a világot, és nézném, hogy tűnik el a lefolyóban a szép kéksége.
Még messze nem foglalkoztat a politika, a szabadság azzal kecsegtet, hogy ezzel többé már nem is kell foglalkozni, egyszer s mindenkorra megoldottuk a problémát azzal, hogy lelőttük a diktátort. Mindenki mondhat, amit akar, és ez épp elég. Politikus többé nem telepszik az életünkre, láthatatlan gond lesz belőle csupán, aki, ha kell, kicseréli a törött ablakot, és beszedi a közös költséget. Naiv vagyok, de akkor ez visz előre. Épp a naivságomat lehet szeretni bennem, azt, hogy még messze nem tudom a tutit. Ma sem tudom persze, de legalább már tudom, hogy nem is fogom tudni. Ez itt és most bölcsességnek tűnik, onnan viszont kész lúzerségnek.
Fiatal vagyok, harapom az életet, és élvezem, hogy még nem harap vissza.
