Anyám legidősebb bátyja régimódi családfő volt, aki egy beszédes pillantással, vagy fejének határozott intésével sok mindent el tudott rendezni családi körben. Ez persze túlzásnak tűnik, s talán tényleg az, de tény, hogy amikor kihúzta magát és az ember szemébe nézett, nehéz volt neki ellentmondani. Nagybátyámék otthona tele volt nevetéssel, könyvekkel, képekkel, vágyakkal és haraggal, mindenféle érzelmekkel, amelyek szerencsés esetben egybefűzik a családnak nevezett emberek különféle kis csoportjait. Gyerekkoromban gyakran jártunk hozzájuk. Mi, gyerekek ki és berohangáltunk a szobákból, karácsonyokat, születésnapokat ünnepeltünk, valaki mindig tósztot mondott, zongoraszó hangja szállt, sustorgott a kályha. A szecessziós bérpalotát, ahol a nagybátyám családja évtizedeken át lakott, a múlt század elején építették pesti polgároknak, széles bejárati folyosóval, domborművekkel, a századelő hangulatát árasztó függőfolyosókkal és tágas lakásokkal, amelyeket az ötvenes években azután sok aszimmetrikus, ferde falú lakásra választottak szét. A ház homlokzatán négy óriási kőszobor áll, onnan figyeli leszegett fejjel a város életét. Több mint száz évet élt túl ez a négy örökösen mélybe tekintő gladiátor. Micsoda alakok, mondta anyám, és a szeme hosszan megpihent a kőóriásokon. Ők még a lóvasúton utazó embereket és az első pesti villamosokat is látták, képzeld csak el. És az utcai harcokat, a szétbombázott házakat, az egész romvárost, ami a szerencsétlen Pestből lett a háború alatt. ’56-ban pedig a Rádió elé vonuló tömeget, amely kirobbantotta a forradalmat. Hatalmas tüntetés volt, ilyet még nem láttunk azelőtt. Anyám, ismerve ösztönös fogékonyságomat a múlt történetei iránt, így csempészte belém az akkor még tiltott tudást anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna.
1965-ben jártunk, amikor kiderült, hogy a nagybátyám, akit anyám az apjaként szeretett, gyógyíthatatlan beteg. Akkoriban gyerek előtt nem nevezték néven az olyan rettegett betegséget, mint a rák, a halálról pedig végképp nem beszéltek. Anyám minden nap átszaladt a bátyjához és sok időt töltött nála, mégsem gondoltam, hogy komoly baj van, hiszen ő minden beteg családtagját hasonló gonddal ápolta, gyakran jócskán el is túlozva a veszélyt. Gyanút csak akkor fogtam, amikor egy nap látogatóba vitt a nagybeteghez.
Meleg, napos idő volt. A házba belépve csend fogadott. Végigmentünk a földszinti folyosó széles kőkockáin, és megálltunk az impozáns méretű fekete-rácsos ajtó előtt. Anyám hívta a liftet, amely félelmetes lassúsággal megérkezett. Fent a lakásban idegenszerű rend fogadott. A dohányzóasztalon, ahol rendszerint váza, elefántcsont hamutartó és a nagybátyám gravírozott ezüst öngyújtója állt, amit a harmincadik születésnapjára kapott a feleségétől, most orvosságos fiolák, tubusok, poharak és egy tálkán szívószálak sorakoztak. Az egyik karosszékben díszpárna helyett hófehér huzatú nagypárna feszített, és a karfán szürke férfi köntös lógott. Nagybátyám a nappali sarkában álló ágyban feküdt. Tisztelettudóan megálltam előtte, persze mukkanni sem mertem. Ilyen rosszul nézek ki, kérdezte az arcomra pillantva, én pedig hebegve tiltakoztam, és igyekeztem elvonni a tekintetemet felpúposodott és megsárgult körméről a duzzadt ujjhegyei végén. Ismertem a kezét, de az ujjai most nagyobbaknak tűntek, mint amire számítottam, és ez megijesztett. Egy ideje rosszabbra fordultak a dolgai, láncdohányos volt, negyven Munkást szívott el naponta. Makkegészséges gyerek voltam, mit tudtam én a halálról, vagy az odavezető útról. Soha senki nem beszélt velem erről. Csak álltam ott, és rettenetesen szégyelltem, hogy így elárultam magam, legszívesebben kifutottam volna a szobából. Ki, a friss levegőre.
Hazafelé menet sokáig nem szóltunk egy szót sem. Később beszélgettünk anyámmal valami másról, nem emlékszem, miről. A nagybátyám három nappal később meghalt.
Mindez régen volt. Ugyanebben a lakásban évtizedek óta a nagybátyám fia, Gyuri unokatestvérem élt a feleségével, Katival és a gyerekekkel. Ma már a gyerekek is felnőttek, családot alapítottak, de a mai napig velünk együtt visszajárnak ide beszélgetni, ünnepelni, éppen úgy, mint egykor. Valahányszor belépek a jól ismert házba, mélyen megindít a látvány. A földszinti folyosó falába süllyesztett szekrényke ajtaja kopottas, és fényesre koptak a lépcsők is, kiszolgált matuzsálemként visz fel az emeletre a lassú lift. De a gyönyörű épület ma is a korabeli hangulatot árasztja, és nem változott a lakás polgári rendje sem. Az előszobában diófa komód hullámívű fiókokkal, a nappaliban zöld kárpitozott karosszékek a dohányzóasztal körül, és flamand virágtartók, porcelánok, régi festmények, kandallóóra. Úgy van elraktározva sok évtizednyi emlék ezekben a házfalakban, ezeken a folyosókon és ezekben a szobákban, ahogyan egykor a gondos háziasszony lisztet és cukrot tárolt a kamrában. Egy ház. Egy otthon. Egy család. Az emlékek kiélesednek, és a fájdalmasan ismerős történet megismétlődik.
Tízéves voltam, amikor Kati „bekerült a családunkba”, ahogyan ezt akkoriban mondtuk, és egyből a női példaképem lett. Sálat kötött a haja köré, ezüstgyűrűt hordott, ami nem hagyott szürke csíkot az ujján, fergeteges rock and rollt táncolt, hogy lángra lobbant körülötte a szoba, és dudorászva számolgatta, hány csipetkét szaggat a bablevesbe. Majdnem mindig ugyanannyit. Sziporkázó humorú fiatal nő volt, örökké illatos füstfoszlányokat fújt ki a szája sarkából, amit elragadónak találtam. Azonban évtizedekkel később, három gyerek felnevelése és kilenc unoka odaadó pesztrálása után sem volt képes leszokni az illatos cigarettáiról, hiába könyörgött neki egyre elkeseredettebben a férje. Állandó harc volt közöttük emiatt. Végül megkezdődött hosszú belső utazása, menekülő útvonalak nélkül. Egy teljes éven át küzdött becsülettel az életéért, miközben az első perctől fogva érezte, s ami még rosszabb, tudta is, hogy mindennapi kis győzelmei ellenére mindvégig vesztésre áll. Az utolsó hetekben már egyáltalán nem tudott parancsolni a testének, és ennek fájdalmas módon a tudatában is volt. Sosem sikerült elfogadnia, legfeljebb eltűrnie és úgy-ahogy megszoknia egyre romló fizikai állapotát, s ameddig csak lehetett óvta nőiségét, mint az utolsó védelmi bástyát a halál ellenében. Színes, horgolt sapkákat hordott otthon is, hogy elrejtse a hullámos tincsei helyén keletkezett kopaszságát, és mindig előbb érdeklődött mások hogyléte felől, mintsem hogy válaszolt volna az őt érintő kérdésekre.
Otthon, vagy a kórházban a kezelésekre várva beszélgettünk, bár a társalgásunk gyakran széthullott, szótörmelékeket hagyva csak maga után. A mondatai könnyedén kezdődtek, de gyorsan akadozni kezdtek, mintha minden szónak külön súlya lenne, s végül feledésbe merültek. Nem esett nehezemre kitölteni a szavak között tátongó réseket, mert az emlékezetkieséseknek volt logikája. Együtt mentünk vissza a kezdeti időkhöz, s végül mégiscsak pontot tettünk az utolsó mondat végére, és lehorgonyoztunk a gyerekkorában, amikor a dolgok egészen másként voltak. Megnyugtatónak találtuk a kezdet és a vég ezen összjátékát, az ismerős körforgást, és a biztos tudatot, hogy a szüleink ugyan már régen nem élnek, mi mégsem szűnünk meg a gyerekeik lenni.
Persze nem volt ez ilyen egyszerű. A huszonnégy órás szolgálat a beteg mellett, a kórházba szállítások, az orvosokkal való konzultációk, a sok várakozás, az ilyen-olyan gyógyászati segédeszközök beszerzése és beszereltetése, s ha mindez nem lenne elég, a háztartás vezetése a megnövekedett napi teendőkkel egyszeriben Gyuri vállára nehezedett. Panaszkodás nélkül, rendíthetetlen akarattal csinálta végig mindezt, figyelmének és szeretetének minden erejét latba vetve. Megszállottja lett a felesége megmentésének, érvelt, vitázott, kérlelt és követelt, belekapaszkodott az utolsó kis reménysugárba is, és mindenáron utat keresett az élethez ott is, ahol legfeljebb már csak életfoszlányok maradtak. Amikor valaki hirtelen ekkora mélységbe zuhan, az szörnyű fájdalommal jár. Gyuriban a fájdalom később sem csitult, de megtanulta legyűrni. Tudta, hogy óriási erőre van szüksége ahhoz, hogy a sötét völgyön végigkísérje a feleségét, akit annyira szeret.
A görögkeleti húsvét vasárnapján hagyományunkhoz híven összejöttünk néhányan Gyuriék lakásában. Fényes tavaszi nap volt. Kati legidősebb lánya Németországból jött haza elbúcsúzni az édesanyjától, s az egyik fiú, aki mindvégig elmaradhatatlan segítséget nyújtott az apjának, ezúttal is itt volt. Bementem a szobába, ahol Kati már napok óta kábultan feküdt, és addig simogattam a karját, míg egy pillanatra magához tért, köszönt nekem, majd visszazuhant mély kábultságába. Kis ideig mellette maradtam még, néztem az arcát, majd visszamentem a nappaliba, ahol húsvéti reggelivel terített asztal várt, de nem akartam enni. Pillantásom a gravírozott ezüst öngyújtóra esett, amely rendíthetetlen nyugalommal állt a szokásos helyén, a könyvszekrény alsó polcán. A jól ismert nappaliban könnyebb volt összeilleszteni emlékezetem sokféle darabjait, mint hittem volna. Tévedés, hogy a gyerekkori emlékek idővel kifakulnak, éppen ellenkezőleg, egyesek szinte megmásíthatatlanul élessé válnak, míg végül lecsupaszítva állnak előttünk mindenféle dísztől, sallangtól mentesen. Másokat kiürítünk az emlékezetünk tárából, mint kidobnivaló kacatot. Nincs szükségünk rájuk. Némely hétköznapi tárgyhoz viszont, mint például egy egyszerű öngyújtó, rejtett jelentés tapad, ahogyan sok ismerős bútorhoz is. Aki ezt nem ismeri, az pusztán egy szobát lát ott, ahol én egymást követő generációk életének képeit nézem, mint kaleidoszkópot.
Hirtelen világosság kerített a hatalmába. Azt hiszem, most az egyszer igazán megértettem, mennyire részese vagyok egy újraformálódó történetnek, amelyben mostantól egymásra vetül a két búcsúzás képe: az ismerős régié és az újé, amely még elbújik a megismerhetőben. És biztosan sok időre lesz szükségünk, mire pontot tehetünk a történet végére, és a rejtett részletek mind a helyükre kerülnek.
Csak álltunk a nappaliban, és úgy gondoltuk, itt a perc, ő elmegy, magunkra hagy bennünket. De tévedésben voltunk. Az a bizonyos perc valójában csak két nappal később érkezett el, ráadásul nem is otthon, hanem a kórházban, amikor a nővér újabb adag morfiumot fecskendezett az infúzióba.
