Minek köszönhető, hogy a 2013-as, első regényét most újra, átdolgozott formában is kiadták?
Annak idején mindössze hatszáz példányban jelent meg a Podmaniczky Művészeti Alapítványnál, az író saját kiadójánál, s el is fogyott mind, nálam is csak pár példány akad még, félretéve, úgymond, az utókor számára. Ám miután 2017-ben bemutatták Vízkeleti Dániel vizsgafilmjét, amit a Lerepül a hülye fejetek egyik történetéből forgatta, sokan érdeklődtek, hogy hol lehet beszerezni a könyvet, mert szívesen elolvasnák. Karafiáth Orsolya, kedves barátnőm vetette fel, hogy ha már felmerül az újrakiadás ötlete, jót tenne a könyvnek, ha némileg olvasóbarátabbá tenném, és például az ismétlődő epizódokat kigyomlálnám az amúgy is túl vaskos könyvből. Mivel a verseskötetem akkor már a Scolar kiadónál várta a megjelenést, megkérdeztem őket, vállalnák-e ennek is a kiadását. Képben voltak, ismerték a regényt, és láttak benne fantáziát. Ezek után nekiálltunk Györe Bori szerkesztővel: néhány fejezet repült, három új fejezet bekerült (az egyik annak idején a Nyitott mondatban önállóan is megjelent: „Puszta kézzel”, 2019. november 29. – a szerk.), mindegyiket meghúztuk, feszesebbé tettük. S azt kell mondanom, habár még a járványidőszakban jelent meg, amikor a könyvesboltok zárva voltak, az előrendelések száma nagyon is visszaigazolta az újrakiadás ötletét.
No és az egykori fogadtatására hogyan emlékszik vissza?
Volt, aki nagyon utálta, hogy ezek az utcagyerekek mennyit összekáromkodnak, elutasította, hogy ez nem irodalom, dacára, hogy a legjobb tudásom szerint megpróbáltam leképezni azt, ahogy ez a közösség ténylegesen beszélt. Másokat ugyanakkor éppen ez a szépelgés, irodalmasítás nélküli nyelvezet fogott meg, s lettek a könyv rajongóivá. Egy-két kritika is született róla, irodalmi fórumokon is szóba került, de azt nem állítanám, hogy az irodalmi életben élénk visszhangja lett volna. Ellenben a srácok, akikről mintáztam ennek a nem titkoltan életrajzi elbeszélésnek a karaktereit, a Művésztelep nevű haveri társaság tagjai nagyon örültek és álmélkodtak azon, hogy immár egy könyv szereplői lettek. Újra megelevenedtek a régi sztorik, volt, aki máshogy emlékezett, mint ahogy én – „de hogy nem is úgy volt, hanem…”, s olyan is volt, akinek meg kellett barátkoznia azzal a nem túlságos jó színben feltüntetett karakterével, amiként leírtam. A tanárok közül viszont többen nem örültek annak, hogy megírtam: este gyakorlatilag ránk zárták a kollégiumot, hazamentek, s csak reggel jöttek be újra. Ott voltunk felügyelet nélkül, bármi megtörténhetett volna velünk – s történt is, hiszen kimásztunk az ablakon, és elmentünk a közeli vasútállomás éjjel-nappali restijébe, ahol ittunk reggelig, vigyázva, hogy az ébresztőre már visszaérjünk. Azt hiszem, manapság bele is pusztulnék, ha ennyi alvás után kellene munkába mennem, de akkor játszva megcsináltuk.
Az emlékek láthatóan nem fakultak, milyen érzésekkel olvasta az átdolgozás során az egykori kalandjait – és íróként önmagát?
Ennyi év távlatából nyilván máshogy nyúlnék a témához, de akkor nagyon feküdt ez a szikár, egyszerű nyelvezet, ez a forgatókönyvszerű párbeszédes próza, ahogy ezt a kamaszregényt megírtam. Podmaniczky Szilárd, aki a prózaírásra bátorított, azt mondta, ne cicomázzam túl, írjam, ahogy megtörtént – én pedig tényleg nem akartam „elirodalmasítani”, minél pontosabban szerettem volna visszaadni ezeknek a lógós, piálós gyerekeknek a sztorijait. E tekintetben most sincs hiányérzetem.
Másfelől, amikor szembesülök az akkori énemmel, a teljes értetlenség és a tanácstalanság ejt rabul: hát hogyan is gondolhattam én annak idején, hogy három hónapig nem teszem be a lábam a gimnáziumba?! Egyszerűen elképesztő, mennyire nem volt semmi jövőképem, semmi lelkiismeret-furdalásom, és mennyire nem féltem a következményektől. Ha nem kötelező bejárnom, ahogy mondták, akkor magasról tettem is rá. Ma már látom, mennyire rettenetes lehetett ez a szüleimnek, és a tanárok is teljesen jogosan mondhatták, hogy reménytelen vagyok. Érdekes, hogy amikor még 2008 körül elkezdtem írni ezeket a történeteket a 15-17 éves önmagamról, akkor még nem így láttam mindezt, mint most, 44 éves fejjel.
Ahogy a már említett rövidfilmben is kikerekítették a könyvbeli történetet, úgy az olvasás során bennem is egyre-másra felmerült, hogy ezek a vidéki magyar kisvárosi kamaszkalandok – mintha csak valami fricska lenne a szerző részéről – valójában nem is „igazi” történetek, inkább afféle antitörténetek semmiségekről, berúgásról, pecázásról, szülőkkel-tanárokkal való ujjat húzásról. Olyan életepizódok, amik aztán a későbbiekben az újra meg újra felemlegetésük által válnak fontossá… Sarkítva: mintha inkább történetparódiák lennének.
A film esetében tényleg gyenge sztori lett volna, ha csupán arról szól, hogy kimászunk az ablakon, igazoltatnak a rendőrök, majd visszamegyünk a koleszba aludni. Szerelmi szál, rendőrökkel való atrocitás került bele, ahogy egy versem is, amit még 19 évesen írtam egy lánynak, akinek akkoriban udvaroltam…
Az biztos nem motivált, hogy én márpedig azért sem írok kerek, egész, csattanóval záruló történetet, miközben persze a tudatában voltam annak, hogy ezek a párbeszédeken alapuló elbeszélések nem klasszikus történetek. De mivel a „memoár” megírásával inkább az élethelyzetek rögzítése volt a célom, nem akartam csak azért is kiszínezni, átalakítani, egésszé tenni, poentírozni a történeteket. Azt a lehetőséget akartam megteremteni, hogy a párbeszédek, a beszólások által bárki visszarepülhessen a fiatalságába. Mert ő is átélt valami hasonlót.
Az ábrázolt időszakban, a ’80-as évek derekától a ’90-es évek közepéig jócskán átalakult az ország, ám ennek a történelmi változásnak csak apróbb, még ha fontos jelei mutatkoznak a regényben. Erősen vissza kellett fognia magát ez ügyben?
Egyszerűen nem volt téma közöttünk. Tizenöt évesen? Maximum röhögtünk Torgyán parlamentbeli felszólalásain, de olyan szinten nem nyomta agyon a hétköznapokat a politika, mint manapság. Amit mi érzékeltünk, az az volt, hogy lehetett hamburgert és hot-dogot kapni, a frissen bevezetett kábeltévék zenecsatornáin jó zenék szóltak, ahogy a diszkókban is – számunkra erről szólt a szabadság. Nyilván a szüleinken éreztük a megváltozott világ jeleit, de mi nem beszéltünk erről semmit.
Az említett időintervallum, de a viharsarki tájegység, a Körös-holtág–Nyúlzug térsége is rendre felbukkan a műveiben, mind a prózájában, mind a verseiben. Nem tart attól, hogy előbb-utóbb a fejére róják: túlzottan beszűkíti a téridőt?
Ha majd a huszadik kritika is arról értekezik, hogy már megint a kamaszkoromról írok, elgondolkodom rajta. De egyelőre ez a veszély nem fenyeget, és ennél jóval szélesebb is a látóköröm. Jelenleg is egy olyan regényen dolgozom, ami a fiatalkorú bűnözők megbélyegzését járja körül, szó szerint álomszerűen, azaz se térhez, se időhöz nincs kötve.
+1 kérdés
Mit tapasztal, mekkora az átjárás a prózai munkái, a költeményei és a Viharsarki kattintós című humorblogja olvasói között? Kikből állnak a Hartay-rajongók?
Minden variációra akad példa. Valaki csak a prózámra kíváncsi, s a kortárs költészetet élből elutasítják. Van, aki a versbeli képeimet méltányolja, szemben a prózámmal. Sokan a Viharsarki kattintós őrültségeire vevők, könyvet a kezükbe nem vennének. De akadnak, akik mindhárom műfajomban kedvelnek. Érdekes, hogy amikor múltkorjában kitettem próbaként a prózáimból is a blogra, rengetegen jelezték, mennyire bejön nekik. S ezt a sokrétűséget én nagyon szeretem, és fontosnak tartom, hogy időről időre kilépjek az irodalom közegéből, s ott is megmutathassam a mai fiataloknak: a kortárs irodalom nem lila köd, hanem, lehet, éppen róla szól.
