hajléktalan;kutya;húsvét;

- Szabados Attila versei

"a hasadékon, a felgyújtott táj csak / fehér csontokat rejteget."

Hús

Az eladónő vékony kezén,

kék filctollal rákarcolva: HÚS.

Vastag erek domborítják,

az egész lüktet, ahogy a vér

áthalad a három betűn.

A bőr repedései beszívják

a tintát, a műszak végére talán

elfelejti. Míg a gyümölcslé

és a két műanyagcserép kosarat

vált, szemmel követem kézfejét,

a HÚS villog, lebeg előttem,

mint egy éjjel-nappali neonos

felirata. A blokkot hüvelyk-

és mutatóujja közé szorítva

nyújtja felém. A fehér köpeny

alól, mint egy néhány szavas

rejtvény, csuklóján kékkel:

TEJ, TOJÁS, Domestos, KENYÉR.

Egykor magas

Az utolsó háznál elengedjük,

előttünk szalad. Szántók, lakatlan

szavannák, homokszínű, száraz fű.

Kezedben ütemesen lengő póráz,

fémcsatja a naphoz ér, lágy héja félek

megreped, bronzcsigái kiáramlanak

a hasadékon, a felgyújtott táj csak

fehér csontokat rejteget.

Félúton megállunk, távol cseréptetők,

a következő falu délibábja. A kutya

őzlábat talál, némán kerülgeti, szimatol,

orrával a hiányzó test körvonalát követi.

Az útra kiérve meredő szempár fogad,

a fej nyugodtan pihen – csak a negyedik

patát nem láttuk sehol. Munkagépek,

traktorok haladnak mellettünk, éles

fémkarjuk csörömpöl a betonon.

Az egykor magas vetésben pihenő

őz történetét hazáig cipeljük.

Nem áll össze

A húsvétra túl sokat nem készülünk,

csepegő sárgatúró jelzi a napokat,

az egyre magasabb tejsavó szintje

a tálban – fölötte, mint duzzadt emlő,

vékony kötélen, gézbe csavarva lóg

a massza. Nézem a kutyát, szája körül

száraz cseppfoltok, mintha anyját

ismerné fel, pedig már régen nem

kölyök, csak néhány hetet adtak neki

beteg méhe miatt. Fejét alá tartva

nyelvére hullik az édes lé. Szombat

délelőttre kicsepeg a túró, a kutyát ebéd

előtt eltemetjük. Először fordul elő,

hogy nem áll össze. A tányéron rögökre

hullik, mint a sárga, száraz kerti föld.

Piros korong

Húszezer kellett, anyám szerette

volna, ha látom, két nap, egy éj

Pesten, előteremtette a pénzt.

Pakolt fasírtot, zsömlét, zöldségeket.

Mindent műanyag dobozokba,

összekeveredtek a ruháimmal,

abban a kék-sárga csíkos utazóban

vittem a vállamon – még apám

hozta a Renault-gyárból. Február

volt, izzadtam a vastag kabát alatt,

vállamon tömött utazó, gyalogolt

az egész osztály. A Váci úton kifordult

a táska, széthullott a másnapos fasírt,

a térkő lapjain kásás paradicsomok

feküdtek a jégre. Az egyik tovább

gurult, megállt egy padkán ülő nő

lábfejénél. Semmi más, csak a tekintete

– hirtelen kimozdult bámuló, dermedt

vonalából, először mosolygott,

egészen örült neki, ahogy ez a piros

korong váratlanul beúszott elé. Fel

sem nézett, csak az arca torzult,

lábát felemelte, taposta, összenyomta.

Tekintete visszaállt, meredten

figyelt. Mostmár a kásafoltra.

Tudja, milyen festmény lóg Paul Austerék fürdőszobájában, járt Martin Amis nappalijában, Jonathan Franzen pedig magyar barátjaként hivatkozott rá a Literarische Weltnek adott interjúban, beidézve az újságíró korábbi e-mailjét. A napokban jelent meg Köves Gábor második interjúkötete (Végszónak sem rossz), melyben – számos világhírű színész, rendező és zenész mellett – ezúttal tizenhat íróklasszissal folytatott beszélgetése kapott helyet, Margaret Atwoodtól John Le Carréig.