Hús
Az eladónő vékony kezén,
kék filctollal rákarcolva: HÚS.
Vastag erek domborítják,
az egész lüktet, ahogy a vér
áthalad a három betűn.
A bőr repedései beszívják
a tintát, a műszak végére talán
elfelejti. Míg a gyümölcslé
és a két műanyagcserép kosarat
vált, szemmel követem kézfejét,
a HÚS villog, lebeg előttem,
mint egy éjjel-nappali neonos
felirata. A blokkot hüvelyk-
és mutatóujja közé szorítva
nyújtja felém. A fehér köpeny
alól, mint egy néhány szavas
rejtvény, csuklóján kékkel:
TEJ, TOJÁS, Domestos, KENYÉR.
Egykor magas
Az utolsó háznál elengedjük,
előttünk szalad. Szántók, lakatlan
szavannák, homokszínű, száraz fű.
Kezedben ütemesen lengő póráz,
fémcsatja a naphoz ér, lágy héja félek
megreped, bronzcsigái kiáramlanak
a hasadékon, a felgyújtott táj csak
fehér csontokat rejteget.
Félúton megállunk, távol cseréptetők,
a következő falu délibábja. A kutya
őzlábat talál, némán kerülgeti, szimatol,
orrával a hiányzó test körvonalát követi.
Az útra kiérve meredő szempár fogad,
a fej nyugodtan pihen – csak a negyedik
patát nem láttuk sehol. Munkagépek,
traktorok haladnak mellettünk, éles
fémkarjuk csörömpöl a betonon.
Az egykor magas vetésben pihenő
őz történetét hazáig cipeljük.
Nem áll össze
A húsvétra túl sokat nem készülünk,
csepegő sárgatúró jelzi a napokat,
az egyre magasabb tejsavó szintje
a tálban – fölötte, mint duzzadt emlő,
vékony kötélen, gézbe csavarva lóg
a massza. Nézem a kutyát, szája körül
száraz cseppfoltok, mintha anyját
ismerné fel, pedig már régen nem
kölyök, csak néhány hetet adtak neki
beteg méhe miatt. Fejét alá tartva
nyelvére hullik az édes lé. Szombat
délelőttre kicsepeg a túró, a kutyát ebéd
előtt eltemetjük. Először fordul elő,
hogy nem áll össze. A tányéron rögökre
hullik, mint a sárga, száraz kerti föld.
Piros korong
Húszezer kellett, anyám szerette
volna, ha látom, két nap, egy éj
Pesten, előteremtette a pénzt.
Pakolt fasírtot, zsömlét, zöldségeket.
Mindent műanyag dobozokba,
összekeveredtek a ruháimmal,
abban a kék-sárga csíkos utazóban
vittem a vállamon – még apám
hozta a Renault-gyárból. Február
volt, izzadtam a vastag kabát alatt,
vállamon tömött utazó, gyalogolt
az egész osztály. A Váci úton kifordult
a táska, széthullott a másnapos fasírt,
a térkő lapjain kásás paradicsomok
feküdtek a jégre. Az egyik tovább
gurult, megállt egy padkán ülő nő
lábfejénél. Semmi más, csak a tekintete
– hirtelen kimozdult bámuló, dermedt
vonalából, először mosolygott,
egészen örült neki, ahogy ez a piros
korong váratlanul beúszott elé. Fel
sem nézett, csak az arca torzult,
lábát felemelte, taposta, összenyomta.
Tekintete visszaállt, meredten
figyelt. Mostmár a kásafoltra.
