Gyakran elhangzott a Körvonal-trilógiával kapcsolatban, hogy a szereplők és a cselekmény viszonya nagyon eltér a szokásostól. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a fikció alapvetéseit akkor kezdte el újragondolni, mikor rájött, hogy „a tudatunk, a saját egyéniségünk valójában régi, valószínűleg romos struktúrák alapján áll”. Hova vezetett ez az újragondolás?
Először a történetmondás késztetését éreztem problémásnak, a törekvést, hogy a témát, amelyre rátaláltam, úgy dolgozzam fel, hogy megpróbálom áterőltetni egy eseménysoron, vagy valamilyen elhibázott fejlődéstörténetet húzok rá. Nem én vagyok az első, aki észrevette, hogy a történet szempontjai (és az, hogy emberi életek egy történet ívével és jelentésével rendelkeznének) ellentétesek az igazság szempontjaival, sőt pusztítóan hatnak rá. De úgy éreztem, máshogy is alkalmazható lenne ez a belátás a regényre nézve, illetve a női tapasztalat megjelenítése kapcsán. Ki akartam iktatni az időt, azt, hogy minden esemény adott időben történik; a múltat, amelyre visszanézünk, és a jövőt, amelyet várunk. Úgy gondolom, a nőiség például egészen más lenne, ha kiemelném ebből az időszemléletből.
Úgy tűnik, hogy nemcsak az élet olyan romos struktúráival foglalkozik, mint a működésképtelen házasságok és a megmerevedett szerepek, hanem a nyelvvel is, amely vétkes ezek leírásában és fenntartásában. Hogyan talált rá a trilógia nyelvére? Mi volt vele a célja?
Rájöttem, hogy a történetmesélés hajtóereje olyan tudás, amelyet objektívnek látunk, de valójában nagyon is szelektív és személyes. Ez a „tudás” (amelyet előzetes tudásnak szoktam nevezni) szolgáltatja a narratívák anyagát. Olyannyira így van ez, hogy szerintem meghatározza, hogyan gondolunk a saját tapasztalatainkra, és hogyan fejezzük ki őket. Azt akartam, hogy a könyvemben ne „tudjon” semmit, hogy minden elérhető tudás a szöveg felszínén legyen, így mindenki láthassa és értse azt is, honnan származik. Érdekes tapasztalat volt, mert mindig oda vezetett, hogy minden mondat felét ki kellett húznom.
Ritkán találkozom regénnyel, amelyben a párbeszédek olyan fontos szerepet játszanak, mint a Körvonalban. Néha szinte színdarab benyomását kelti annak ellenére, hogy mindent Faye szemszögéből látunk. Mitől működik ennyire a párbeszéd mint forma a regényben?
Én úgy látom, hogy inkább monológokból, mint párbeszédekből épülnek fel a könyvek: Faye meghallgatja és átszűri magán mások mondatait. Ez segített abban, hogy a „tudást” és az elbeszélés ívét értelmezhető módon vissza tudjam emelni a regénybe. Minden tudást közvetlenül valakihez tudtam kapcsolni, így világossá tudtam tenni, hogy a történet nem olyasmi, ami alakítója, szerzője az életünknek, egy háló, amelyben fennakadunk. A történetmesélés emberi késztetés, mindannyian gyakoroljuk – szerzőként.
Néhány évvel ezelőtt színpadi adaptációt készített Euripidész Médeiájához. Hasonló kérdések foglalkoztatták, mint a Körvonalban: az emberi kapcsolatok széthullása, a válás, a rutinjaikból kizuhanók tapasztalata. Milyen élmény volt a színházi munka? Hatott esetleg a trilógia következő köteteire?
Félelmetes élmény színdarabot írni! Lehengerlő volt, mennyire közvetlen és élő a színházi munka. Azt hiszem, egészen addig nem értettem meg igazán, milyen intim és titkos tevékenység a regényírás és -olvasás. Érdekes volt látni, hogy a drámai forma által lehetővé tette, hogy megvalósítsak rengeteg mindent abból, amit a Körvonal írásakor prózaíróként igyekeztem megoldani. A színpadon elhangzó mondatok döbbenetes súlyokat bírnak el. Ami pedig a Médeia témáját illeti: színpadon a trauma tapasztalata sokkal kézzelfoghatóbbá tudott válni, mint egy regényben tudott volna.
A regény beszélgetései mind sietősek és kendőzetlenek. Olyan, mintha ezek a távoli ismerősök egyszerűen átugranának a felszínes társalgáson, az ismerés szokásos lépésein. Faye szemeivel látva szinte hiperrealisták. Milyen a Körvonal viszonya a realizmushoz? Mit gondol a hitelességről?
Tényleg igaz, hogy többen úgy látták, „valójában” senki nem beszélget így, ahogy a Körvonalban; ebben az értelemben nem is akartam realista szöveget írni. Ugyanakkor azt gondolom, úgy sem beszél senki „valójában”, ahogyan nálam hagyományosabb eszköztárral dolgozó szerzők munkáiban szokás. Ki akartam tapogatni olyan, a beszéd határmezsgyéjén előforduló helyzeteket, amelyekben az ember tényleg élni kezd, és érteni kezdi saját magát, mikor megfogalmaz valamit. Nem annyira a beszélgetésről szólnak ezek az alkalmak, inkább arról van szó, hogy a létezés és a valamivé válás ilyen pillanataiban a megfoghatatlan gondolatokat sikerül mégis külső, konkrét formába önteni. A kreatív folyamat lényege is éppen ez, és azt gondolom, hogy az emberek megtapasztalhatják ezt a mindennapi életükben, és meg is teszik.
Hogyan épül fel a folytatás, és mi fogja össze a trilógiát? Látta az egész ívét, mikor elkezdett a Körvonalon dolgozni, vagy fokozatosan formálódott meg a három kötet viszonya?
A Körvonal végéhez közeledve kezdtem meglátni a nagyobb léptékű szerkezetet, amikor rájöttem, hogy az ottani lezárás az elbeszélés dinamikájából következik, tehát lezárásként téves. A következő regény megírásával egyfajta megerősítést akartam adni a saját szándékomnak, és meg akartam mutatni a kidolgozott technika erejét. Emellett a passzivitás, Faye passzivitása is foglalkoztatott, amely bizonyos szemszögből problémásnak tűnhetett. Meg akartam mutatni, hogy a hallgatása, az, hogy szinte nem is él, egy folyamat, egy változás része: időleges elszakadás a múltbeli életétől, tisztázás, nem pedig egy kierőszakolt, esetleg őszintétlen döntés azzal kapcsolatban, hogy hogyan szeretne létezni a világban.
Érdekes, hogy Faye beszélgetőtársainak többsége nem anyanyelvi angol beszélő: nagyon folyékonyan, de néha egy árnyalatnyi furcsasággal fejezik ki magukat. Mi miatt választotta ezt a perspektívát? Lehetővé tett az ő szemszögük bármit, amit anyanyelvi beszélőkkel képtelenség lenne kifejezni?
Igen, ez az egész vállalkozás egyik legfontosabb eleme! Az anyanyelvi meghatározottság elhagyása. Majdnem véletlenül bukkantam rá, bár már korábban is feltűnt olyan szerzők szövegeit olvasva, akik egy számukra idegen, második vagy harmadik nyelven alkotnak, hogy letisztultság, a nyelvi lomok hiánya jellemzi őket. De a Körvonal során inkább abban segített, hogy pontosan azt tegyem, amit elterveztem, mivel ez a szemszög eltörölte a korábban említett előzetes tudást.
A Körvonal drasztikus irányváltásnak tűnik az előző könyveihez képest, nagyon más, mint például a korábbi, az anyaságról és a válásról szóló memoárok, amelyekért éles támadásokat is kapott. Sokakat különösen a tabutémákkal kapcsolatos személyes kitárulkozás zavart, amelyért nárcizmussal vádolták. A memoár műfaji ígérete, hogy a megélt személyiséget a narrátorra lehet vetíteni, szintén a Körvonal-trilógiával ellentétesnek tűnik. Mesélne erről a váltásról?
A memoár műfaji sérülékenysége, kitettsége mindenképpen szerepet játszott abban, hogy új írásmódot keressek a női tapasztalat kifejezésére. Korábbi munkámra valóban nagyon erőszakos válaszok is születtek, de végül arra, hogy műfajt váltsak, az késztetett, hogy bármiért hibáztatható voltam, amit a memoárokban leírtam. Minden értelmezhető volt személyes tapasztalatként is, és ebben a formában félre lehetett söpörni. Nagyon izgalmas, hogy az autofikciót író szerzők milyen megoldásokat találtak, hogy kikerüljék ezt a problémát. Számomra részben az jelentett nehézséget, hogy íróként arra szántam el magam, az anyaság, a házasság és az otthonhoz kapcsolódó női szerepek közös, kifejezetten nem irodalmi területén maradok.
Az említett támadások kapcsán azt mondta: „A nárcisztikus jelző használata a munkámmal kapcsolatban gyomorforgató. Az életem az a szemét, ami az égetőbe megy, hogy fűtse a könyvet, amit írni próbálok.” Hogy működik ez a folyamat? Mi történik a megélt tapasztalattal az írás folyamata során?
Ez azért érdekes kérdés, mert nagyon is tudatában vagyok, hogy az idő múlásával egyre kevésbé hasznos kiindulópont a személyem. Nem tudom szűrőnek használni magam, ahogy korábban tettem, mert az identitásom és a tapasztalataim már nem hordoznak objektív igazságot. Megválaszthatom, hogyan élek, hiszen lényegesen több szabadságom van. És a választás szabadságában az igazság, vagy legalábbis a hely, ahol az általam igazságnak érzett dolgokat megtaláltam, elvész.
Nőírókat valószínűleg sokkal jobban számon kérnek, ha szóba kerül az életük és a szövegeik közötti kapcsolat kérdése. Számított ez a különbség az írói gyakorlata során?
Megpróbáltam (de talán ebben nem is volt választásom) nőként, nem pedig íróként élni az életemet, és ebből sok fájdalmam és nehézségem származott az évek során. De talán éppen ez vezetett el a hivatásomhoz.
+1 kérdés
Mit várhatunk a trilógia után?
Az új regényem itt, Angliában hamarosan megjelenik. Nem voltam biztos benne, hogy találok-e új irányt a trilógia után, és álmomban sem gondoltam, hogy az elbeszélésalapú szépirodalom is újra lehetőségként merülhet fel számomra, de egy ponton azt vettem észre, hogy mégis erre haladok. A vizuális művészetek működése régóta foglalkoztat, érdekel a különbség a képzőművész és az szöveggel dolgozó művész között. Ezt a kérdéskört sikerült részben körüljárnom az új regényben. De maradt még mondandóm erről, és azt remélem, megtalálom a módot, hogy megfogalmazzam.
