Nem egyszer hallhattuk már a magyar miniszterelnöktől: elege van abból, hogy a Nyugat rendszeresen kioktatja demokráciából, miközben – amint a Die Zeitnek tavaly adott interjújában fogalmazott - „mi vagyunk a jogállamiság utcai harcosai”. Néhány hónappal később a Stern magazinban ezt azzal egészítette ki: „Jogállamiságunkban kételkedő nyugati partnereinknek mindig azt mondom, hogy… ti hol küzdöttetek a jogállamiságért? Én Budapest utcáin harcoltam.” Hogy pontosan melyik utcán zajlott ez a harc, az most mindegy is. De Hongkongban 2019-ben és 2020-ban valóban hatalmas tömeg küzdött az elnyomás és az ellen, hogy Peking de facto puccsal vegye át a totális ellenőrzést a város felett.
Mivel az Európai Unió elvileg értékközösség is, ezért érthető módon a tagállamok demonstrálni akarják: közösen lépnek fel az elnyomással szemben, és kiállnak a valódi utcai harcosok mellett. A logika azt diktálná, hogy a mi harcosunk az elsők között támogatja ezt a fellépést, ha már ellenállóként oly nagyon át tudja érezni, mit jelent a szabadságért harcolni. Ehhez képest az uniós külügyminiszterek hétfői ülésén sem sikerült elfogadtatni azt a Kínát elítélő határozatot, amely egy korábbi, szintén Magyarország által megvétózott javaslat felvizezett változata volt.
Nincs ebben némi ellentmondás? Kételyeinket csak növeli a magyar kormányfő 2017-es, kínai látogatását összegző nyilatkozata, amelyben lelkesen éltette az új selyemútnak is nevezett „Egy övezet, egy út” nevű programot, mely szerint „nincs tanár, nincs diák”, mindenkinek joga van társadalmi berendezkedéséhez, kultúrájához. Vajon a magyar kormányfő Hongkong esetében is így látja? Ott szerinte miért vonult utcára a lakosság nagy része? Az ő felfogása szerint nem elnyomásnak nevezik, ha egy kormányzat fegyverekkel erőlteti rá az akaratát a lakosságra? Ilyen a jó tanár?
A Fudan, a Sinopharm vagy a Budapest-Belgrád vasútvonal ügye is mutatja: mi kiiratkoztunk ebből az értékközösségből. Csak remélni tudjuk, hogy a többség azért még mindig a nyugati érdekszférához kíván tartozni.