Magabiztosan mozgott előkelő szalonokban, diplomáciai fogadásokon, a monacói herceg udvarában. Feltűnően csinos volt, admirális lánya. Japánul is kifinomult társalgó. Viszont a hajóján olyan cifrán káromkodott, hogy elámult a legdurvább matróz is. Férfiaknak parancsolt négy évtizeden át. Tisztelték. Féltek tőle. Sokuk bele is habarodott, de reménytelenül: tizennyolc évesen összekötötte életét egy nyurga, sasorrú főhadnagyéval.
Simone Melchior (1919–90) egy koktélpartin ismerte meg jövendőbelijét. Szerelemből ment hozzá, de előnyös volt a házasság mindkettejüknek. Az apró termetű, energikus fiatalasszony élhetett, ahogy kedve tartotta. Nem várta odahaza az urát, amint a hagyomány diktálta volna. Az ifjú és becsvágyó férj, akkor még ismeretlen tengerésztiszt, a hitvessel bónuszként gazdag, befolyásos apósra tett szert.
Miután Jacques-Yves Cousteau (1910–97) felesége lett, Simone eladta ékszereit. Abból vásárolták hajójukat, a Calypsót. Brit aknaszedő volt a háborúban, utána komp, Málta és Gozo szigete között a Földközi-tengeren. Úgy ejtette rabul a házaspárt, ahogy névadója, Kalüpszó nimfa Odüsszeuszt. Nyomban a Vörös-tengerre indultak, Simone lett az első női búvár. Ő irányított, terelgette a legénységet, így kapta becenevét: La Bergère, azaz Pásztorlány.
Két fiuk született. Őket, hogy kötöttségek nélkül fürkészhessék a mélység titkait, internátusba adták. „Bármit megtehettek – nem is fogták vissza magukat –, de mi feltétel nélkül csodáltuk őket”, írja a nagyobbik, Jean-Michel (1938–), aki kilencévesen még nem tudott olvasni, ellenben ügyesen merült kezdetleges oxigénpalackkal. Kevésbé diplomatikusan fogalmaz szüleikről öccse, a balesetben fiatalon elhunyt Philippe (1940–79): „Le se szartak minket.”
Megesett, hogy hirtelen felbuzdulásában az apa az éjszaka közepén fölrázta a srácokat, magyarázott nekik a csillagos égboltról. Jean-Michel ellentmondásos, gyarló zseniként ábrázolja apját: a természetvédelem apostola nézők milliói előtt tárta ki egy új világ kapuit, ugyanakkor rideg, távolságtartó, önfejű, csökönyös, hiú, manipulatív, érzelmileg infantilis férfi portréja rajzolódik ki kesernyés memoárjából (Apám, Cousteau kapitány, 2004).
Feltétlen alárendelődést követelt környezetétől, ígéreteit megszegte, mások munkáját semmibe vette, és szemrebbenés nélkül rúgta ki hűséges embereit, ha úgy alakult. Dühöngött, amiért nem kapott Nobel-békedíjat. Amikor fia, már túl az ötvenen, ökoturisztikai vállalkozásba fogott a Fidzsi-szigeteken, beperelte: nem osztozott vele a védjeggyé vált családnéven.
A legendás kapitány idővel már csak forgatni járt a tengerre. Jobbára filmet vágott, bemutatókon parádézott, szponzorokkal és politikusokkal tárgyalt, nőket hódított meg – a szárazföldön. Az asszony ritkán szállt partra, a hajó volt az otthona. Így maradtak tökéletes páros, mindhalálig. Miután Simone hamvait a tengerbe szórták, a megözvegyült Jacques 82 évesen újra nősült: egyik szeretőjét vette el, akitől már volt két gyereke. De a Calypsóra nem lépett soha többé.