Lassan görögnek lefelé a kortyok. Fél év után hajnalhasadás a hat óra is. A gyerek csak tologatja a reggelit, majd közli, hogy hányingere van. Különben is lejárt a bérlete, anya valahová elpakolta az ő tornacuccát és semmiképpen sem hajlandó többé egy falatot sem enni a menzán, neki jár az otthoni ebéd. Az elmúlt félévben lassú kamaszlángon sütögetett felmenője szótlanul követi a mozgását, és felrémlik előtte a a hosszú téli hónapok monológja, a hülye felnőttekről, akik bezárva tartják nem létező vírusok miatt, meg aztán ne sírjon senki, ha nagyon lemaradnak az anyaggal, és a menzán bezzeg legalább dumálhatott egy jót a haverokkal, de itthon…
Már a vasárnapi ebédnél kitört belőle az újonnan felfedezett immunológus. Bezzeg mások szülei féltik a gyereküket a fertőzéstől, nekik igazolják a hiányzást a szülők. A zord szülő válaszokat próbál kiolvasni a vasárnapi ebéd párájából, az orvosegyetemista testvér a közelgő négy szigorlatos vizsgaidőszakkal próbál érzékenyíteni, de a másnapi kivégzésére készülő gimnazista felolvassa az osztályt váró tanárok leveleit, akik tömött sorokban jelentették be, hogy most aztán eljött az ítélet napja: témazáró, feleltetés, dolgozat, a tavaly novemberi anyagból is, mert vége a lazsálásnak.
Erre még a vízválasztó statisztika zárthelyit öt napig ünneplő szociológus-jelölt testvér is felnézett: még egy kört mindenkinek! Ha nem is egy felest – mint az idei Oscar-díjas dán filmben –, de legalább egy lehetőséget az átbeszélésre, a visszaérkezésre. A diákoknak is, akik hat hónapon át nézték a szigorúan ellenfényben ülő történelemtanárt, a fekete kockaként tanító angolost, az érthetetlenül maga elé motyogó kémiást és az egyeseket szóró, érezhetően egyre frusztráltabb tesitanárt.
Kemény menet volt ez mindenkinek: szülőnek, tanárnak és diáknak is.