Beléptem az államhatáron, de mintha nem hazaérkeztem volna. A házfal még ugyanaz, legalábbis kívülről, na de ami benne van... Tényleg, jó helyre érkeztem?
Kerestem két címet, elmentem mindkettőhöz. Az egyiknél az ajtón annak a neve volt ugyan kiírva, akit kerestem, de amikor bebocsátást kértem és ajtót nyitottak, egy számomra vadidegen ábrázat nézet velem szembe. És amikor rákérdeztem a névtáblán kiírtra, akkor az volt a válasz az ajtónyitótól, hogy az ő maga.
Próbáltam megérteni a dolgokat. Amikor legutóbb itt voltam, még egész másvalaki fogadott. Ja, az már nem létezik. Most ő van. És a név a névtáblán az övé.
Ennyi? - kérdezem. A mai világban ennyi - szólt a válasz.
De mondom, eddig csak a csomagoláson változtattak. Most már viszont a tartalom is más lett. Újítottak. A külcsín nem hozott a konyhára eleget, ezért a belbecsen is fazonírozni kellett.
Nem nyugtattak meg ezek a szavak, ezért személyesen akartam körülnézni és bementem. Amit láttam és tapasztaltam, az számomra idegen volt. Belülről még inkább. Ez már nem az volt, ami korábban. Én nem ide születtem, nekem nem ez az életem. Kívülről ugyan még háznak néz ki, de belülről?
És rohantam a másik címre. De ott már semmi sem volt, csak egy üres telek. Előtte egy táblán az utca neve és a valaha volt ház száma, ez mutatta, hogy jó helyen járok, de ott már semmi sem volt abból, amit korábban ismertem. És bár ott voltam, ahol hajdan, mégis úgy éreztem, én valahol egész máshol vagyok.
Nemcsak a birtok ürült ki, szó szerint. Elvették a múltamat is, mert már nincs meg mindaz, ahová korábban jártam. Hazátlan lettem a hazámban. Amikor vissza szeretem volna térni a gyökereimhez, már csak kiüresített kereteket találtam. És nekem már csak térkép lett e táj. Vaktérkép.
Itthon vagyok még itthon? Jó helyre jöttem haza? Nem tévesztettem el az irányítószámot? Ha már a házszám sem az igazi.
Hiszen én is itt születtem ezen 93 ezer négyzetkilométeren és itt éltem le eddigi életem javát, mégis, most azzal kell szembesülnöm, hogy csak idegen lehetek a saját hazámban. Ez a haza egyáltalán a saját hazám? Hiszen a haza nem lehet ellenzékben, mondta egykoron valaki, akinek a gondolatai valóra szoktak válni.
Mi vagyok én most egyáltalán? Állampolgár, megtűrt vagy üldözött személy? Hogy is írja Kölcsey a Himnuszban? „Szertenézett, s nem lelé, honját a hazában”. Egyáltalán, ennek a jelenlegi hazának, amelyik ezek szerint kitaszít engem, idegenné tesz, van-e bármilyen erkölcsi alapja arra, hogy ezt a Himnuszt a himnuszának tartsa, miközben szembemegy szinte minden sorával?
Tényleg háborog a lelkem, hogy közel hat évtizednyi magyar létem után (amit egyébként nem melldöngetve élek meg) azzal kell szembesülnöm, hogy idegennek tart a hatalom. És ha idegen vagyok, akkor száműzött is. Szinte már lüktet az agyamban Bánk áriája Simándy József tolmácsolásában: „Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, Vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát”.
Azt már felfogtam (bár sosem fogadtam el), hogy ennek a hatalomnak a szemében megszűntek a színek, rég nincsenek átmenetek, mert valami csak fekete, vagy csak fehér. De most már a fehéret is tagadják. De akkor sem vagyok hajlandó megemészteni, hogy minden csak fekete legyen, lehessen.
2010-ig még úgy éreztem, hogy én is építettem ezt az államot, az én munkám is egy fogaskerék volt benne, még ha csak egy apró is. Most meg azt süvöltik a szemembe, hogy kvázi számkivetett lettem? Miért jobb, ha csikorog a rendszer, mintha olajozottan működne? Ezt nehéz indulatok nélkül feldolgozni. Pedig amúgy birkatürelmes vagyok, de nálam is van egy határ, ahol szakad a cérna. Hubay György, amikor a nemzeti vagyon kapcsán "idegenek"-ről posztolt, túllépte a vörös vonalat.
Lassan én is úgy érzem magamat, mintha menekült lennék. Majd ha látok egy errefelé tévedt hajót, leveszem az ingemet (talán ennyim még maradt), és hajótöröttként jelzem, hogy ez a sziget mára már elszakadt a valós világtól.