Az ötven körüli, sápatag asszony a létra legfelső fokán állt. Vékony, gumikesztyűs kezével benyúlt az üveg lámpabúrába, és egyesével kiszedegette a poloskák tetemeit, majd két letépett Szilvia papírtörlőbe csomagolta őket. Amikor meghallotta a csengőt, komótosan lemászott a létráról, a rovarokat a kredencre rakta, visszabújt bronzbarna klumpájába, és a bejárat felé indult. Ajtót nyitott, a küszöbön jól öltözött, vörösesbarna hajú, középkorú nő állt.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte az asszony.
– Anyámat. Itthon van? – kérdezte a látogató.
– Ne tessék haragudni, Etelka vagyok, az új takarítónő. Erzsike itthon van, éppen pasziánszozik a szalonban.
– Semmi gond, hiszen nem találkoztunk még. Gréta vagyok, a lánya – nyújtotta a kezét a fiatalabb, majd visszahúzta, hogy legújabb ismerősének ne kelljen egy bemutatkozás miatt levennie a gumikesztyűt.
– Hozhatok egy kávét? – motyogta Etelka bátortalanul.
– Egy lila kapszulásat, amin piros pötty van, elfogadok. Kis tej, cukor nélkül, köszönöm! – szólt hátra Gréta, miközben a további beszélgetés elkerülése érdekében már nagy lépésekkel haladt a szalon felé.
Etelka kitárta a kétszárnyú ajtót Gréta előtt, majd újra kezébe vette a poloskacsomagot, és a vécékagylóba öblítette. Erzsike a Singer varrógépből átalakított kisasztalnál ült, amit szinte teljesen beborítottak az apró kártyalapok. Bal lábát a műgránit virágtartón pihentette.
– Anya, látom, új takarítónőd van. Mi lett Margitkával? – kérdezte Gréta.
– Cssss, nem kell, hogy tudjanak egymásról! Abból csak a kavarodás lenne! – suttogott az asszony, miközben májfoltos kezével helyet talált egy treff kilencesnek.
– Két takarítónőd van? De hát miért?
– Tudod jól, hogy Margit elmúlt már hetven is. Egészen pontosan júniusban töltötte be a hetvenkettőt. Nem lát már jól, legalábbis a port biztosan nem veszi észre. Sajnos én még igen. Feledékeny is meg szórakozott. A múltkor mondtam neki, mossa ki a szennyes ruhát, erre kiteregette. Olyan is volt, hogy elnézte az órát, és már reggel hatkor beállított. Majdnem ráhívtam a kommandósokat.
– Hát akkor miért nem küldöd el? – értetlenkedett Gréta.
– Mit nem mondasz, kislányom – csóválta a fejét az idősebb nő. – Margitot? Ő szinte családtag. Etelka azért jár, hogy tisztaság legyen, Margit pedig azért, mert nem akarom megbántani. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni. Margité a csütörtök, Etelkáé a péntek. Hétvégére rend van és tisztaság. Mi itt a probléma? – kérdezte csodálkozva Erzsike.
Etelka megérkezett egy ezüsttálcával, rajta a csésze kávéval, mire anya és lánya elhallgatott. Az asszony csendes léptekkel, tapintatosan távozott.
– Komolyan azért fizetsz két takarítónőt, mert nem akarod megbántani azt a bolond öregasszonyt? – kérte számon Gréta, miközben egy nugátos Lindt golyót nyomott a szájába a dohányzóasztal közepén álló zöld ólomkristály tálból.
– Én nem cserélek le senkit, inkább beállítok egy kisegítő munkaerőt. Nem mondhattam Margitnak, hogy nem kellesz, mert már nem veszem hasznodat. Velünk van lassan harminc éve. Még szegény anyámat segített ápolni, amikor ő már a lakást sem tudta elhagyni. Margit családtag! Ha szélnek ereszteném, az olyan lenne, mintha Tibit nem hívnám többet – vont párhuzamot az asszony.
– Az ezermester Tibit? – kérdezett vissza a lánya. De hát az már vak, anya. A Tibi vakvezető kutyával jár!
– Tudom, gyerekem, jobban, mint te. Zöld hályogja van. Kedden jár hozzám – bökte ki Erzsike, míg felfordított két lapot. – Mindig adok vizet a kutyusnak. Rogernek hívják, és nagyon barátságos.
– És mégis, mi a bánatot csinál nálad egy vak ezermester? – csattant fel Gréta most már egészen ingerülten.
– Ami adódik, kislányom, ami adódik. Fúr, szögel, becsavar, ilyenek – replikázott Erzsike.
– De hát csak kárt tehet, ha nem lát! – kiáltotta Gréta.
– Így van, ezért jön szerdánként Attila. Nincs negyven se, lát, mint a sas, szemüveget sem visel. Rendbe hozza a lakást Tibi után, és megcsinálja, amire a szegény öreg alkalmatlan. A Tibi még apáddal dolgozott együtt a bankfióknál. Afféle mindenes volt. Apád sokra tartotta, jártak együtt túrázni is. Mi a problémád? – nézett fel most már türelmetlenül a kártyából az asszony.
– Az a bajom, hogy mindenféle szenilis, öreg embereket pénzelsz, akiknek semmi hasznát nem veszed. Hülyékre és vakokra költesz teljesen feleslegesen. Kezdem azt gondolni, hogy veled sem stimmel valami! – dühöngött Gréta.
– Hát ide figyelj, édes lányom! Az apád egy igazán rendes ember volt, Isten nyugtassa. De az ágyban, nem kertelek, értékelhetetlen teljesítményt nyújtott. Én gyereket akartam, de ha rajta múlt volna… inkább nem is mondok semmit. Küldtem volna el? Meg kellett volna szabadulnom tőle? Én nem ilyen vagyok. Mégiscsak megfogadtuk egymásnak, hogy holtomiglan-holtodiglan. Te pedig… Még sosem tűnt fel, hogy a legkevésbé sem hasonlítasz rá? Hát, ezt is megoldottam másként…
