Két éve egyedül éltem abban a házban, az Áldás utcában. Amióta a feleségem meghalt, nem sok mindent változtattam meg, talán semmit. Sokan mondták, hogy olyankor az segít, vagy hogy el kell költözni, de én így döntöttem. Úgyis sok minden változott, legalább valami legyen állandó, meg volt is más dolgom elég. Egy gyógyszerkutató laboratórium vezetője voltam, ötvenéves, jó volt ebben a házban lakni, ahol a szüleimmel nőttem fel.
Késő este volt már, amikor hazaértem. Hosszú nap volt, egy agyműködést serkentő hatóanyagon dolgoztunk. Egy idegen autó állt a kapu előtt. A földszinti ablakokból fény áradt ki. A konyhából is, sőt az egyik emeleti ablakból, a hálószobából. Megálltam. Én felejtettem volna égve a lámpákat? Nem valószínű. Zene is hallatszott. Hangosan, valami vad dzsessz. Hívjam a rendőrséget? Ez volt az első gondolatom. Betörők. Hívtam a rendőrséget. Betörők, akik zenét hallgatnak? Be kell jutnom. A kulcsom azonban nem fordult a zárban. Csengettem. Ösztönösen. Marhaság. Csengettem a saját házamban.
Révész Jóska nyitott ajtót.
– Hát te? – kérdeztem döbbenten.
– Itt lakunk – felelte természetes hangon.
– Ne viccelj. Ez az én házam.
– Nem viccelek. Mi lakunk itt Sacival kettesben.
Révész Jóska az egyik legjobb munkatársam volt a laboratóriumban. Kedveltük egymást. Afféle munkahelyi barátság. Egyszer voltak is nálunk, egy kis kerti italozáson. És most elveszi a házamat?
– Én álltam ki érted, amikor létszámleépítés volt, nem emlékszel? Ez a hála?
– Nem emlékszem. Te soha nem álltál ki senkiért.
Vállas, izmos férfi volt, fiatalkorában diszkoszvetőbajnok. Tett egy lépést előre, felém.
– Évek óta együtt dolgozunk – igyekeztem érvelni.
– Pontosabban én dolgozom helyetted – mondta.
– És mi ez a zene? – mutattam az emeletre.
– Saci imádja. Walker’s Freedom. Nem ismered? Nagyon népszerű manapság. Esténként táncolunk Sacival. Mi ebben a rossz? És egyébként, mi közöd hozzá?
– Jóska, ez az én házam! Nem is értem, hogyan gondolhattad…
Akkor érkezett meg a rendőrség. Egy fiatal zászlós és egy fiatal hadnagy.
– Betörés történt? – kérdezte a hadnagy. Látta, hogy két férfi beszélget a bejárati ajtóban, és nem értette a helyzetet.
– Elfoglalták a házamat – mondtam. Hangosan, idegesen beszéltem. Ez már nem a megdöbbenés volt, hanem a tehetetlenség. És a gyűlölet, amiért Révész elfoglalja a házamat és ilyen higgadtan és kedvesen beszél velem. – Itt nőttem fel. Itt éltem a feleségemmel.
– Kérném az iratokat – mondta a hadnagy. Még mindig nem értette a helyzetet, de ez a szabály, el kell kérni az iratokat.
Révész átadta a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját, a hadnagy a zseblámpája fényében ellenőrizte az adatokat.
– Itt minden rendben – nézett fel. – És az ön iratai?
Megtapogattam a zakózsebebemet, ahol a brifkó helye volt, de most nem találtam. Átkutattam az aktatáskámat is, ott sem találtam. A rendőrök türelmesen várakoztak, a hadnagy beszólt a központba, hogy nem kér erősítést.
– Nincs nálam – feleltem.
– A személyi sincs?
– Az sincs. De itt lakom, ebben a házban – mondtam. – Megkeresem.
– Nem keresel semmit – Révész most már nagyon határozott volt és elszánt.
– Ide nem teszed be a lábad. Szó sem lehet róla. Emlékezz rá, hogy egyszer megkörnyékezted Sacit, amikor együtt nyaraltunk Bulgáriában. Látni sem akar.
– Soha nem nyaraltunk együtt Bulgáriában – tiltakoztam.
– Dehogynem – tartott ki Révész. – Rijekában. Pontosan emlékszem. Arra is emlékszem, hogy néztél rá.
– Rijeka, az nem is Bulgáriában van – most már kiabáltam. – Te tiszta hülye vagy. Hívom az ügyvédemet.
– Gacsovszit? – kérdezett vissza gúnyosan Révész. – Gacsovszi börtönben van két éve. Elfelejtetted?
A hadnagy rám nézett.
– Uram, mi lenne, ha bejönne velünk az őrsre? Ott majd tisztázzuk a helyzetet.
Verejtékezve ébredtem. Vasárnap reggel nyolc óra volt. A telefonomra üzenet érkezett Révésztől. Még előző este küldte, későn, amikor már aludtam. Mi lenne, ha átjönnél holnap vacsorára? Saci is szeretne látni. Jóska.
