Sziasztok, üdvözlök mindenkit! Én itt most arra készülök, hogy megírjak egy cikket. Jól van, nem kell mindjárt nevetni. Tényleg, hagyjátok abba, mert én is elröhögöm magam. Szóval, ez komoly, cikket fogok írni. Valami audiovizuális produktumról. Tessék, máris itt egy komment: „Jobb lenne, ha nem írnál!” Hát, ez nagyon vicces, kösz, ki is nyomtatom, és kiteszem a falra. Már megint nevettek. Igen, ki szoktam rakni a jó kommenteket a falra. Ez itt most a harmadik. A többit leszedte a feleségem. Poén volt, nem? Most nem nevettek? Akkor majd én. Rendben, ha azt akarom, hogy csendben maradjatok, majd mindig mondok egy poént. Új komment: „Nem kell mondanod semmit, te vagy a poén.” Nagyon jó, kirakom a képem alá. Hoppá, a feleségem azt is leszedte. Mindegy, most már tényleg kezdjük. Ebbe a rovatocskába mindenféléket írok tévés meg netes izékről. Kövessétek, vegyetek Népszavát, olvassátok benne szombatonként a Szép Szót, és akkor hetente találkozunk. Valaki küldött egy kérdést: „Te képes lennél egy hét alatt megírni valamit?” Óriási! Már érzem, hogy jön a röhögés. Itt is van! De amúgy igen, képes vagyok, van laptopom is. Egy moszkvai barátomtól kaptam. Cirill billentyűzettel. De nem gond. Már kitapasztaltam. Az „a” a latin „f”, a „s” pedig az „i”. Komment: „Más betűket nem használsz?” Jó, te is kapsz tőlem egy nagy röhögést, de légyszi, álljatok már le!
Miről is lesz most szó? Mint sejthetitek, nem vagyok túl eredeti szerző. Ezt a fenti hangütést is csak átvettem valahonnan. Mondjuk, rengeteg helyről átvehettem volna, mert sokan koptatják. De az én ihletőm… Na, vajon kicsoda, micsoda? Jönnek a tippek. Ez ilyen egyértelmű? Valóban, Istenes Bence a forrás, egész pontosan, így van, a YouTube-on nemrég megújult műsora, az IstenEst. Nem kértem tapsot, de ezek szerint ti is nézitek. Na, erről lesz szó, és akkor bocs, átváltok száraz tanárosba.
Meredek értetlenül magam elé. Mert az a helyzet, hogy tudom élvezni ezt a műsort, képes vagyok jól érezni magam benne. Miközben a televíziós szórakoztató talkshow-parádéktól frászt tud kapni az ember. Minden elemük hivalkodó. Mintha le akarnának nyelni. Gyere, élettől megfáradt ember, lépj be hozzánk, majd itt csinálunk neked örömöt. Ránk záródik a csillogó tér, és indul a vidámság-tűzijáték. Mindent szenzációsra erőszakolva, derűbe csavarva. A teljes tompulásig. Amely már rajongásra is képes. Vagy rettegésre: kapcsoljunk el a nyakatekert tébolyból, amíg nem késő, és soha többé ne hallgassunk a plakátokról, előzetesekből hívó szóra! Se Istenes Bencétől, se mástól! De lassan nincs hova menekülni. Hiszen a neten is ellepték a talkshow vlogok, ott csúsznak-másznak a celebekkel együtt. Mert itt is őket kell imádni. Ám idővel nehéz nem észrevenni, hogy a neten, vlogos formában valahogy más tónust kapnak ezek a műsorok. Emberibbek, bensőségesebbek, nem igazán tolakodóak. Felcsillan bennük az őszinteség.
Az IstenEst szemléletes példája ennek a furcsa metamorfózisnak. Amelyben nincs új elem, mégis minden áthangolódik. Személyesre. A tér nem a szórakoztatás látványpanelekben pompáztatott temploma, hanem a műsorvezető, adott esetben Istenes Bence saját kis médiatere. Ő alakította ki, szerelte fel technikával, így aztán igazi házigazda benne. Vidám, élénk színű, dizájnolt hely, ám otthonos vendégszoba, ahova nyugodtan, fesztelenül lépünk be, mert érezni körülötte a világ tágasságát. Jönnek a vendégek, leggyakrabban Fluor Tomi, Járai Máté és Marics Peti, és kezdődik a vihogós poveda. De világos, hogy ez egy baráti társaság feloldódása a kamaszos infantilizmusban, nem várják el, hogy mi is röhögjünk a poénjaikon, szurkálódásaikon. A hangulat őszinte, aztán vagy beránt, vagy nem. Majd természetes tempóban követi a felszabadult baráti találkozók fázisait. Egy közös játék még pörgeti a jókedvet, de már csitul a zaj, mélyebb kapcsolatba ritkul a nevetés, és elkezdődik egy beszélgetés. Saját élményből, tapasztalatból táplálkozó általánosabb problémákról, spontán módon megosztani kívánt gondolatokkal, olykor jólesően feltörő közönségességgel, mindenféle virtuóz, nyakatekert okoskodás nélkül. Fontos, gyötrelmes rétegek tárulnak fel a „celeblétről”, mindannyiunknak ismerős lelki konfliktusok kezelése kerül a középpontba. Ami sokszor nem sikerülhet külső szakember, pszichológus segítsége nélkül. Megkapó, hogy a társaság milyen mély feltárulkozásokra hajlandó, amivel próbálja oldani a mi szorongásainkat is.
Nem több és nem kevesebb mindez, mint az emberi együttlét természetes öröme. Persze, hogy így éljük meg, és ne magamutogató hülyéskedést lássunk benne, ahhoz már külön adottság kell. A hitelesség végre rávilágít, hogy akiket a esetleg csak ostoba show-műsorok, az agyonkommercializálódott szórakoztatóipar méltatlanul ünnepelt, körüllihegett „celebjeinek” tartunk, igen tehetséges és felkészült előadók, médiaszereplők. Fenn tudják tartani a figyelmet, ritka ügyesen pörgetik a szót, érzik a hatás ritmikáját, eleven közvetítő karaktert képesek formálni személyiségükből. Nem vicc!
